Minden ami Sopron

2017. 10. 20. péntek

Vendel

SOPRON
Borult

Archívum

Egy igazán szerencsétlen reggel

Írta: gkrisztian
2015.05.27.

Megint próbáltam kedveskedni egy ismerősömnek, ám teljesen másképp sült el az akció. Ezúttal egy könyvet ígértem kölcsönbe egy lánynak, méghozzá a régi Fábry show titkairól szóló irományt. Értekeztünk, hogy mikor adhatom oda neki, hát sok lehetőségem nem maradt: másnap reggel fél 9-kor vagy fél 10-kor indult a vonata Bécsbe (még nem tudta eldönteni, melyikkel menjen), én viszont nem mondtam biztosra, hogy reggel odaviszem neki, így félbe is maradtunk.

Fél 8-kor felkeltem, és abba az érdekes állapotba kerültem, hogy fizikálisan pörögtem, de agyilag még nem voltam ébren. De összekapartam magamat, és mivel a lány hajlott a korábbi vonattal való utazásra, hamar el is indultam az állomásra. 8 után már ott sétálgattam a váróban, peronokon, de még nem volt sehol. Vettem egy kávét, hogy biztosra menjek, ám ő nem ért oda, fél 9 után az orrom előtt elgurult a vonat, és ő nem szállt fel rá.

Nem durrogtam, meglepetésnek szántam, hogy mégis odaállítok az állomásra, így benne volt a pakliban, hogy nem lesz ott. De ekkor egy hatalmas felismerés ötlött a kávétól felvilágosult agyamba: NEM HOZTAM EL A KÖNYVET! Nincs nálam az, amiért én egyáltalán felkeltem és elszaladtam az állomásra!

10430365_10203385086182564_627715726083925711_n

Sebaj, majd üdvözlöm a lányt, és elindulok haza, legalább vicces lesz. Ekkor jött a következő felismerés: nem tudom miért, de a fényképezőgépemet viszont elvittem magammal. Na, legalább a szép reggeli napsütésben tudok az állomáson fotózgatni, ez egy remek program. Nagyon meg is örültem, hogy ennyire kreatív vagyok. Ekkor viszont újabb meglepetés ért: MEGINT nincs nálam a memóriakártyám!

Sebaj! Van még időm a következő vonatig, átnézek a SPAR-ba, hátha lehet kapni. Szükségem van rá, hiszen rendre otthon hagyom a kártyát, jó ha lesz egy pót-kártyám a táskában. Az állomáson már valószínűleg gyanús alaknak számítottam, ekkor negyedszerre sétáltam át a várótermen. De nem zavart, mert még volt esélyem egy igen kedves lánnyal összefutni, ráadásul mentem a memóriakártyáért, hogy fényképezgetni is tudjak. Aztán a SPAR bejárata előtt jött még egy észrevételem: nincs nálam annyi pénz, hogy kártyát vegyek…

Találkoztam volt munkatársammal, akinek ezt el is meséltem, és megerősített benne, hogy nem vagyok komplett. Visszasétáltam az állomásra, ahol már csak pár perc volt az utolsó szóba jöhető vonat indulásáig. Szinte letettem a találkozóról is, az az igazi soproni már-már tornádó erejű szél is lökdösött jobbra-balra. Ekkor azonban megláttam a lányt, ő pedig engem. Szerencsére több “felismerést” már nem tettem ezen a reggelen, elég volt, hogy elfelejtettem a könyvet elhozni, elfelejtettem a memóriakártyát is elhozni, ráadásul pénzem sem volt, és egy plusz órát vártam.

De végül megbeszéltük, hogy megérte!

12 km egy meglepetésért

Írta: gkrisztian
2015.05.23.

Van az úgy, hogy az ember fia szeretne egy kis boldogságot okozni egy-egy ismerősének. Csak úgy, spontán, amikor nem is számít rá. Hét elején én is így döntöttem. Egy kedves ismerősöm futni jár, szinte minden nap, és mivel komolyan veszi a strandszezont, most leállt a csokoládézással – bár múltkor megemlítette, hogy azért egy kis bűnözés jól esne.

Nem akarom belevinni a rosszba, csokiról szó sem lehetett! Írta viszont, hogy ha nem esik az eső, akkor kora este ismét elautózik a kiindulóponthoz, és fut egy 10-est. Gyorsan kerestem egy képet az interneten, ami vicces és buzdít a kitartásra is – már ami a csoki evést illeti. Kinyomtattam, ráírtam a nevemet, majd bringára pattantam. Könnyed 5 km hegymenet várt rám – na jó, csak dombmenet, és csak 2 km, de előbbi jobban hangzik – ám indulás előtt észrevettem, hogy lapos a hátsó kerekem. Mielőtt kiakadtam volna, hogy megint valószínűleg az úton heverő üvegszilánkok miatt kell szétszednem  a biciklit, hamar felpumpáltam, és tempósan elindultam. Szerencsére lassú defekt volt, így még jó fél órán át használható volt a járművem.

10572197_835061306538209_6592509309103942628_o

Odaértem a bizonyos rajthelyhez, ám ismerősöm autója sehol. Mentem egy kört a környéken, közben írtam is neki – gondosan ügyelve arra, hogy ne sejtse, mire készülök – ám nem indult el, mert megint elkezdett dörögni és villámlani. Én is inkább hazaindultam, ráadásul a hátsó gumim is kezdett lapulni…

Mire hazaértem, jött a fordulat: kisütött a nap. Ismerősöm pedig írta, hogy elindul futni a szokásos helyre. Nekem se kellett több, megint felpumpáltam a biciklit, felpattantam rá és visszatekertem a “hegyre”. Már attól féltem, hogy túl későn érek oda, és bizony, amikor a parkolónál jártam, nem volt ott az autója. És a hátsó kerekem is lassú ütemben engedett lefelé… Azért kicsit tovább gurultam, és nagyjából egy kilométerrel odébb megpillantottam az autót! Legalábbis olyan volt, mint az övé, és mintha a rendszáma is hasonló lenne. De nem voltam biztos benne, hogy az övé. Óvatosan elkezdtem körbejárni, és szerintem a közelben lévők azt hitték, fel akarom törni. Bár kicsit abszurd, hogy biciklivel akarok autót lopni, de “annyi fura ember van”… Nézelődtem be az ablakon, és megpillantottam egy sporttáskát, ami jó jel volt. Majd megláttam az egyik ülésen egy olyan nyakpántot, amiből biztosan tudtam, hogy ismerősömé a járgány, így az ablaktörlő alá tettem a kis papíromat, és elindultam haza.

Ő futott megint 12 km-t, én meg tekertem nagyjából hasonló távolságot, hogy spontán odacsempésszek neki egy kis vidámságot. Feldobtam az estéjét, ami miatt az enyém is vidámabb lett, ráadásul egy kis esti levezető mozgásnak tökéletes volt ez az “üldözés”. Csupa pozitívum!

15-ös villáskulcs

Írta: gkrisztian
2015.05.17.

Hétfőn szabad volt a délelőttöm, amit szép napsütés tett teljessé, így arra gondoltam:

“ejj Krisztián, el kéne menned biciklizni!” 

Nyilván mindenhová bringával járok, de most kicsit sportosabbra véve a figurát mindenféle felesleges kiegészítő nélkül indultam el, csak az igazolványaim és a telefonom volt nálam. Ha igazoltatnának, vagy ha egy szép lány megállítana, hogy szeretne telefonálni, de lefogyott az egység a kártyájáról.

Feltekertem az uszodáig, onnan pedig jobbra indultam tovább fel a Kalandpark irányába. Kicsit kiköpi az ember a tüdejét az út felénél, de remek láb- és fenékformáló gyakorlat ez, így végig egy fenék lebegett a szemem előtt. A Kalandparknál jobbra kanyarodtam, és mentem tovább még felfelé a Muck irányába. Talán 2 km után álltam meg, mert közben telt az idő, és gondolnom kellett arra is, hogy haza kéne jutnom, utána pedig munkába. Megfordultam és elindultam lefelé, ám elkezdett zavarni, hogy a fák között erősen besütött a nap, ami ugyebár kis foltokban erős fényt vetít a aszfaltra, közte meg erős árnyékok tarkítják az amúgy sem egyenes talajt. Így aztán az egyik kanyarban le is szálltam a bringáról, a baj csak annyi volt, hogy közben 30-al mentem még… Így kicsit fájt a leszállás, különösen azért, mert az aszfaltra sikeredett érkeznem. A biciklim meglehetősen okosan nem akart megállni az út közepén, hanem begurult az út menti zöld területre, majd elfeküdt. Én szépen felkeltem, végigtapogattam magam, itt-ott véreztem, de semmi különösebb bajom nem lett, ami POZITÍV! Összekapartam a kétkerekűmet, ami szintén egész jó állapotban maradt, kivéve egy dolgot: a hátsó kerék kicsúszott a helyéről, és hozzáért a vázhoz, emiatt nem forgott. Így megkaptam a bringát,és gyalogoltam vele 2 km-t.

A Kalandpark előtt álltak erdőgazdálkodási emberek, akiket megérdeklődtem, hátha van náluk teljesen spontán egy 15-ös villáskulcs. Körbenéztek az autójukban, de megállapították, hogy nincs. Hát emeltem bringámat, és tovább sétáltam, árkon-bokron keresztül. Eszembe jutott, hogy van nálam egy igazolvány és egy mobiltelefon. Előbbivel sokra nem megyek az erdőben, utóbbival viszont a Facebook-ra ki tudom írni, hogy ha valaki a Deák-kút felé jár, segíthetne rajtam. Meg is tettem röpke 10 perc alatt, mert természetesen a térerő nem segített nekem.

De rögtön ezután eszembe ötlött volt munkahelyem, ami már csak 2 km-re volt, és ott biztosan találni 15-ös villáskulcsot. Így felhívtam a főnököt, aki kisbusszal jött értem, így biciklivel együtt haza is szállított engem. Elköszönéskor hozzátette:

“Ha máskor is ilyen történik, hívj!”

Azért remélem, nem történik máskor is ilyen.

De mi a tanulság? Jó, ha van mindenkinél egy 15-ös villáskulcs, mert hátha épp elmozdul egy biciklis hátsó kereke.

“Te itt állsz nyugodtan…”

Írta: gkrisztian
2015.05.09.

Múltkor elkísértem egy ismerősömet az egyik gyorsétterembe. Nem írom le a nevét, nem akarom rossz hírnevét kelteni, mert alapvetően jó kis hely, kedves személyzettel. Ismerősöm vett magának valami ételt, ami fogalmam sincs, hogy mi, de ő szereti. Épp ezért vette ő és nem én. Bár lehet, hogy nekem is ízlene. Én minden esetre csak egy cappuccino-t rendeltem.

Talán 7-8 ember lehetett akkor ott velünk együtt, nem volt túl nagy a pörgés. Ismerősöm nagyjából 5 perc után megkapta az elviteles ételét, és mondta, hogy ő addig kimegy, mert vár valakit. Én vártam tovább, teljesen nyugodtan, éppen nem siettem sehová. Nézelődtem ki az utcára, ráintegettem egy ismerősömre, pedig nem is ő volt az. Közben figyelt engem az egyik felszolgáló, és megkérdezte, hogy rendeltem-e valamit. Igen – mondtam, egy cappuccino-t.

Ebben a pillanatban rohant előre a konyháról a lány, akinek leadtam a rendelést, mert eszébe jutott, hogy lefőzte a kávét, és ott hagyta. Szegény legalább 14-szer kért bocsánatot, miközben a másik felszolgáló magyarázta, hogy bizony szabadságolások vannak, és most kicsit mindenki megkeveredett. Viszont mindketten – és még talán pár vendég is – meglepődve figyelte, hogy milyen nyugodt voltam, nem reklamáltam, de még csak nem is toporzékoltam. Nem nézegettem az órámat – igaz nem is volt rajtam -, nem sziszegtem, nem doboltam a körmeimmel. És a végén sem szúrtam le őket, pedig nyilván hibáztak. De kérdem én költőien: kinek lett volna jó, ha éreztetem velük, hogy bizony nem ez a helyes rend? Hiszen nyilván ők is tudják ezt, a lány pirulásig kérte a bocsánatokat. Én nem siettem sehová, szóval megtehettem, hogy vártam. Így viszont mosolyogva, teljesen normális hangnemben, kedvesen, jó érzéssel váltunk el egymástól: ők nem stresszelnek az ügyön, én pedig örültem, hogy nem száradok ki.

Kérdem én ismét költőien: miért nem ez az átlagos mentalitás? Távol álljon tőlem, hogy fényezzem magam, de ha mindig ilyen lazán fognánk fel az apró szituációkat, nem lenne idegbeteg mindenki…

Bicikli, napsütés, 200 km/h?

Írta: gkrisztian
2015.05.03.

Közismerten sokat járok két keréken. Nyugi, nem autóval teszem ezt! Pláne nem csuklós Ikarussal, pedig azzal kétkerekezni nagyon menő lenne.

Pár hete elhagytam a küllők közül a mágnesemet, ami a kilométer órámat pörgetné. De én szeretem tudni, hogy mennyit közlekedek, így amíg beszereztem egy pót-mágnest, feltelepítettem a telefonomra a Runtastic Road Bike nevű applikációt. Szeretem, mert nagyon sok infót eltárol, és lehet vele villogni. Nekem például múltkor kiírta, hogy Ágfalva felé 236 km/h-s átlagsebességgel gurultam egy kilométeren át.

Azért remélem az ilyen modern programokban nincs automata traffipax…

loading