Nem reklámozok, mondjuk úgy, hogy egy fiktív boltban jártam a hétvégén. Sajnos itt jellemzően elfelejtenek a belépő vásárlók köszönni, tisztelet a kivételnek.

Nem is fényezem magamat, de én megtettem ezt a már-már feledésbe merülő gesztust a belépéskor, ráadásul törekedtem rá, hogy a bolt dolgozói hallják is. Annak ugyanis sok értelme nincs, hogy a lelkem megnyugtatása céljából magamban elmormolom, hogy “pot kívánok”, hiszen nem magamnak szól.

Vásárlás végeztével az eladó bepötyögte a gépbe a vásárolt termékeket, majd megkérdezte, hogy van-e törzsvásárlói kártyám. Általában nincs, vagy ha van, akkor sincs, mert nem szeretem feltartóztatni a sort, amíg előkeresem táskám valamely rejtett zugából. Ezúttal tényleg nem volt, ritkán szoktam ebben a boltban vásárolni. Erre az eladó a pult alatt nekiállt keresgélni, kivett egy papírt, csippantott, majd amikor megjelent előttem egy lényegesen kedvezményesebb ár, halkan hozzátette: “Mondjuk, hogy volt törzsvásárlói kártyád.”

Nem is ismerem az eladót, ő se engem, viszont egy igazán kedves gesztus volt ez tőle. Pedig én csak annyit tettem, hogy köszöntem.