Sokan emlékeznek rá, augusztus közepén érkezett meg fölénk a Perseidák meteorraj. Ezt megünnepelvén a Bécsi dombon egy elég komoly tömeg verődött össze az amfiteátrum területén, hogy minél többen tudjanak kívánni a hullócsillagoktól. Természetesen csapatunk is a helyszínen volt, igaz, csak én dolgoztam… Persze nincs ezzel baj, olyan képeket készíthettem, amiket előtte még egyszer sem.

10 óra körül érkeztem fel a helyszínre, és bizony a szerencsétlenkedő sokasághoz csapódtam: a tök sötétben ugyanis nemhogy a kollégákat nem találtam meg, de úgy alapból senkit. Kicsit aggódva toltam a biciklit a füves területen, világítottam is, ahogy tudtam, nehogy áttoljam egy fekvő emberen. Szegénynek nem lett volna jó napja: elmegy egy kellemes estét eltölteni a csillagok társaságában, erre keresztül megy rajta egy kerékpár.

Egy fix ponton lehorgonyoztam, nekikezdtem a fotózásnak. Nemsokára egy kellemes hang szólalt meg mögöttem, aki a nevemet kérdezte. Persze Andi előnyben volt, ott villogott előttem a bicikli, meg a fényképező kijelzője megvilágította a fejemet. Én viszont csak onnan ismertem meg, hogy volt nála egy tálca süti – amiből rögtön meg is kínált. Ugyanis a Soproforno is kitelepült ezen az estén saját készítésű édességekkel. Bár miután Andi nekiveselkedett átvágni többszáz emberen, hogy eljusson az amfiteátrum túlvégébe a többiekhez, pár perc múlva a többiek megjelentek mellettem. Sebaj, én tőlük is kaptam sütit!

Sajnos másnap nagyon hajnalban kellett kelnem, így csak röpke fél órát töltöttem – sőt, valójában 1 órát – a helyszínen. Hazaérkezvén gondolkodtam el: egy darab hullócsillagot sikerült látnom, amiről persze kiderült, hogy egy repülő volt…

A soproni bringás mozgalom engem két éve szippantott magába, amikor egy Critical Mass felvonulást fotóztam, és utána szinte futva kellett már mennem a következő helyszínre, ahol vártak rám. Ekkor kattant be, hogy nekem is van egy biciklim, csak el kéne vinnem szervizbe pár apró javításra. Ezt egyébként nagyjából egy éve tologattam, hiszen elég messze van a legközelebbi kerékpáros bolt, az egész házunkat meg kell kerülni, mire odaérek…

Ma a biciklizéshez nem való nadrágválasztás lesz a témám. Egyik alkalommal hirtelen indultam el itthonról (az ágyon kényelmesen kávézgatva egy pillanat alatt felugrottam, és hanyatt-homlok kezdtem öltözködni, miközben már félig a lépcsőn mentem lefelé). Ekkor hibáztam, ugyanis nem néztem meg jól a szekrényből kirántott farmert. Azt ugyanis még egy vékonyabb időszakomban tettem oda be, ellenben már nem vagyok olyan vékony. Amikor felvettem a farmert, éreztem, hogy nem lengedezik a lábszáramon, de ekkor még nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Ám amikor felültem a kecskémre éreztem, hogy szinte nem is tudom behajlítani a lábamat. Időm már nem volt visszaszaladni és átöltözni, így alternatív megoldásokra próbáltam gondolni. Egyik ilyen, hogy rollerként használom a bringát. A másik, hogy valamilyen módon a felsőtestem rángatásával próbálom haladásra buzdítani a kecót. Végül beláttam, hogy mindkettő azzal járna, hogy megpecsételnének a járó-kelők: “ez egy vadbarom”.

Inkább megpróbáltam mégis tekerni a pedált. A második utcában már éreztem, hogy nem csak a lábhajlítás a nehéz benne, hanem ahogy tekerek, megfeszülnek a combizmaim, ám a farmer nem hajlandó nyúlni, így előbb-utóbb szakadni fog. Ám a farmer nem az a könnyen szakadós fajta, így inkább a vérkeringésemet szorítja el. A harmadik utcában már éreztem, hogy nem magamtól fogok leszállni…

Sajnos arra már nem emlékszem, mi lett a történet vége. Lehet, hogy az agyamban is leállt a vérkeringés?