Megint próbáltam kedveskedni egy ismerősömnek, ám teljesen másképp sült el az akció. Ezúttal egy könyvet ígértem kölcsönbe egy lánynak, méghozzá a régi Fábry show titkairól szóló irományt. Értekeztünk, hogy mikor adhatom oda neki, hát sok lehetőségem nem maradt: másnap reggel fél 9-kor vagy fél 10-kor indult a vonata Bécsbe (még nem tudta eldönteni, melyikkel menjen), én viszont nem mondtam biztosra, hogy reggel odaviszem neki, így félbe is maradtunk.

Fél 8-kor felkeltem, és abba az érdekes állapotba kerültem, hogy fizikálisan pörögtem, de agyilag még nem voltam ébren. De összekapartam magamat, és mivel a lány hajlott a korábbi vonattal való utazásra, hamar el is indultam az állomásra. 8 után már ott sétálgattam a váróban, peronokon, de még nem volt sehol. Vettem egy kávét, hogy biztosra menjek, ám ő nem ért oda, fél 9 után az orrom előtt elgurult a vonat, és ő nem szállt fel rá.

Nem durrogtam, meglepetésnek szántam, hogy mégis odaállítok az állomásra, így benne volt a pakliban, hogy nem lesz ott. De ekkor egy hatalmas felismerés ötlött a kávétól felvilágosult agyamba: NEM HOZTAM EL A KÖNYVET! Nincs nálam az, amiért én egyáltalán felkeltem és elszaladtam az állomásra!

Sebaj, majd üdvözlöm a lányt, és elindulok haza, legalább vicces lesz. Ekkor jött a következő felismerés: nem tudom miért, de a fényképezőgépemet viszont elvittem magammal. Na, legalább a szép reggeli napsütésben tudok az állomáson fotózgatni, ez egy remek program. Nagyon meg is örültem, hogy ennyire kreatív vagyok. Ekkor viszont újabb meglepetés ért: MEGINT nincs nálam a memóriakártyám!

Sebaj! Van még időm a következő vonatig, átnézek a SPAR-ba, hátha lehet kapni. Szükségem van rá, hiszen rendre otthon hagyom a kártyát, jó ha lesz egy pót-kártyám a táskában. Az állomáson már valószínűleg gyanús alaknak számítottam, ekkor negyedszerre sétáltam át a várótermen. De nem zavart, mert még volt esélyem egy igen kedves lánnyal összefutni, ráadásul mentem a memóriakártyáért, hogy fényképezgetni is tudjak. Aztán a SPAR bejárata előtt jött még egy észrevételem: nincs nálam annyi pénz, hogy kártyát vegyek…

Találkoztam volt munkatársammal, akinek ezt el is meséltem, és megerősített benne, hogy nem vagyok komplett. Visszasétáltam az állomásra, ahol már csak pár perc volt az utolsó szóba jöhető vonat indulásáig. Szinte letettem a találkozóról is, az az igazi soproni már-már tornádó erejű szél is lökdösött jobbra-balra. Ekkor azonban megláttam a lányt, ő pedig engem. Szerencsére több “felismerést” már nem tettem ezen a reggelen, elég volt, hogy elfelejtettem a könyvet elhozni, elfelejtettem a memóriakártyát is elhozni, ráadásul pénzem sem volt, és egy plusz órát vártam.

De végül megbeszéltük, hogy megérte!