A VOLT szervezői meglepték az egykor, a VOLT-on megismerkedő szerelmespárt az esküvőjükön. (tovább…)

Van az úgy, hogy az ember fia szeretne egy kis boldogságot okozni egy-egy ismerősének. Csak úgy, spontán, amikor nem is számít rá. Hét elején én is így döntöttem. Egy kedves ismerősöm futni jár, szinte minden nap, és mivel komolyan veszi a strandszezont, most leállt a csokoládézással – bár múltkor megemlítette, hogy azért egy kis bűnözés jól esne.

Nem akarom belevinni a rosszba, csokiról szó sem lehetett! Írta viszont, hogy ha nem esik az eső, akkor kora este ismét elautózik a kiindulóponthoz, és fut egy 10-est. Gyorsan kerestem egy képet az interneten, ami vicces és buzdít a kitartásra is – már ami a csoki evést illeti. Kinyomtattam, ráírtam a nevemet, majd bringára pattantam. Könnyed 5 km hegymenet várt rám – na jó, csak dombmenet, és csak 2 km, de előbbi jobban hangzik – ám indulás előtt észrevettem, hogy lapos a hátsó kerekem. Mielőtt kiakadtam volna, hogy megint valószínűleg az úton heverő üvegszilánkok miatt kell szétszednem  a biciklit, hamar felpumpáltam, és tempósan elindultam. Szerencsére lassú defekt volt, így még jó fél órán át használható volt a járművem.

Odaértem a bizonyos rajthelyhez, ám ismerősöm autója sehol. Mentem egy kört a környéken, közben írtam is neki – gondosan ügyelve arra, hogy ne sejtse, mire készülök – ám nem indult el, mert megint elkezdett dörögni és villámlani. Én is inkább hazaindultam, ráadásul a hátsó gumim is kezdett lapulni…

Mire hazaértem, jött a fordulat: kisütött a nap. Ismerősöm pedig írta, hogy elindul futni a szokásos helyre. Nekem se kellett több, megint felpumpáltam a biciklit, felpattantam rá és visszatekertem a “hegyre”. Már attól féltem, hogy túl későn érek oda, és bizony, amikor a parkolónál jártam, nem volt ott az autója. És a hátsó kerekem is lassú ütemben engedett lefelé… Azért kicsit tovább gurultam, és nagyjából egy kilométerrel odébb megpillantottam az autót! Legalábbis olyan volt, mint az övé, és mintha a rendszáma is hasonló lenne. De nem voltam biztos benne, hogy az övé. Óvatosan elkezdtem körbejárni, és szerintem a közelben lévők azt hitték, fel akarom törni. Bár kicsit abszurd, hogy biciklivel akarok autót lopni, de “annyi fura ember van”… Nézelődtem be az ablakon, és megpillantottam egy sporttáskát, ami jó jel volt. Majd megláttam az egyik ülésen egy olyan nyakpántot, amiből biztosan tudtam, hogy ismerősömé a járgány, így az ablaktörlő alá tettem a kis papíromat, és elindultam haza.

Ő futott megint 12 km-t, én meg tekertem nagyjából hasonló távolságot, hogy spontán odacsempésszek neki egy kis vidámságot. Feldobtam az estéjét, ami miatt az enyém is vidámabb lett, ráadásul egy kis esti levezető mozgásnak tökéletes volt ez az “üldözés”. Csupa pozitívum!