Minden ami Sopron

2017. 06. 23. péntek

Zoltán

SOPRON
Borult
EURO
Lokál
Városi villámrandik

Tévúton

Írta: O. A.
2016.11.15.

Fiatalkorú bűnelkövetőkről szól Gyöngyösi István, írói álnevén Bobi Bonom nemrég megjelent regénye, az „Áldozatok”. A történet nem a bűncselekmények áldozatairól mesél, hanem olyan gyerekekről, akik a szülői közöny, figyelmetlenség áldozataiként keveredtek tévútra és váltak fiatalon bűnözővé. A regényt személyes beszélgetések ihlették, az író ugyanis a sopronkőhidai fegyház alkalmazottjaként sok időt töltött azzal, hogy megpróbálja megérteni az elítéltek gondolkodását, érzelemvilágát.

A Lokálban az „Áldozatok” szerzője, Gyöngyösi István.

1a

Nehézsorsú fiatalokról szól a könyved, és arról, hogy hogyan válhat valakiből bűnöző. Miért kezdtél foglalkozni ezzel a témával?

A „miértekre” voltam és vagyok kíváncsi, mert az embereket nem ítélem el, csak a tetteiket, ez fontos különbség. Sopronkőhidán nőttem fel a börtön mellett. Már óvodás korban furcsának tartottam, hogy fegyveres emberek kísérgetnek más embereket, már akkor elgondolkodtam, hogy miért? Később aztán ott is dolgoztam 11 éven át, többféle munkakörben. Sokáig voltam egy olyan munkaterületen, ahol kb. negyven fogvatartottat foglalkoztattunk, és a műhelyekben gyakran előfordult, hogy odaültem hozzájuk beszélgetni.

Később olyan munkaterületre kerültem, ahol beleláthattam ezeknek az embereknek az anyagaiba is, mert a bűnügyi nyilvántartóban lettem főelőadó. Az egyik fogvatartottnak, aki emberölésért ült, olyan hosszú bűnlajstroma volt, hogy 14 éves kori fotó is volt róla a nyilvántartásában. Ránéztem annak a kölyöknek az arcára és olyan bánatot sugárzott a tekintete, hogy nem tudtam elképzelni, hogy valakinek 14 évesen hogy lehet ennyire bánatos a szeme. Ekkor gondolkodtam el rajta, hogy olyan hatások kellett érjék, hogy idáig eljusson, ami biztos, hogy nem szokványos. Ekkor kezdett komolyabban foglalkoztatni ez a téma.

Ha valaki már gyerekként a bűnözés útján jár, szerinted mekkora esély van arra, hogy felnőttkorára elhagyja azt?

Vannak pozitív példák. Egy ismerősöm 11 évesen került javítóintézetbe majd a fiatalkorúak börtönébe. Azt tudni kell, hogy a kilencvenes évek elején a fiatalkorúak börtöne a legrosszabb volt, ami történhetett a tévútra került gyerekekkel. Harmincasával tartották őket bezárva, mindennaposak voltak a balhék. Ott meg kellett mutatni, hogy ki az erősebb. Azt mesélte nekem az illető, hogy az nem egy opció volt, hogy valaki bántalmazza a másikat vagy sem. Hanem vagy megtetted, vagy megtették veled. Szóval ő egy ilyen helyről jött, de most már jó ideje rendben van az élete, nincs gondja a hatóságokkal. De azért nem ez a jellemző sajnos, magas a visszaesés aránya.

2a

A fogvatartottakkal folytatott beszélgetések során mik voltak számodra a legnagyobb tanulságok?

Feltűnt néhány hasonlóság. A másik életterének a tiszteletben tartása például nem annyira jellemző rájuk. Persze vannak kivételek mindig. De a nagy átlagra azt mondhatom, hogy számukra természetes dolog valakitől valamit elvenni. Nincs bennük lelkiismeret furdalás azért, mert mondjuk valakitől pénzt loptak, hanem azt mondják, hogy vigyázott volna jobban az illető a pénzére.

Jellemző volt az is, hogy amikor a gyerekkorukról érdeklődtem, nagyon kevesen tudtak szeretettel beszélni az édesanyjukról.

Szerinted mi ennek az oka?

Én arra jutottam, hogy nagyon sok bűnelkövető már gyerekkorban, neveltetése során szaladt ki a helyes nyomvonalból, és sajnos nem talált többé vissza a megfelelő útra. Akkor már jártam a főiskolára, ahol szociálpedagógiát tanultam, sokat olvastam nevelésről, családi életről. Rengeteg tudományos munka foglalkozik azzal, hogy milyen következményei lehetnek olyan családon belüli problémáknak, mint például alkoholizmus, érzelmi elhanyagolás. Ilyen sorsokkal foglalkozom a könyvemben is.

De nem szakirodalom formájában, hanem egy olvasmányos történeten keresztül…

A szakirodalom nagy része szerintem nem jut el az emberekhez, hiszen azokat szinte kizárólag az ezen területen dolgozó vagy kutató szakemberek, hallgatók olvassák. Ezért gondoltam rá, hogy ezeket az információkat egy történetbe ágyazom, amit az emberek talán szívesebben elolvasnak. Így született meg a regény. Kiválasztottam három típust, az alkoholista szülők gyermekét, az érzelmileg elhanyagolt gyermeket és egy árvaként felnőtt gyereket, a történetben ez a három karakter a főszereplő. Azt azért persze fontos leszögezni, hogy nem lesz minden gyerekből bűnöző, akinek problémás a szülői háttere. Valahol az én példám is ezt mutatja.

Problémás gyerekkorod volt?

Fogalmazhatunk így is, mert az én édesapám is alkoholproblémákkal küzdött. De sem én, sem a testvéreim nem lettek bűnözők.

Mi vagy ki segített át a nehézségeken?

Az segített, hogy megfelelő referenciaszemélyeket választottam az életemben. Vagy egy pedagógust, vagy egy edzőt, vagy egy olyan barátot, aki helyes példát mutatott, de nem akarom mellékesíteni az anyai szerepet sem. Persze édesapánk is szeretett minket, csak ittasan ezt nem tudta megfelelően kimutatni. Később aztán rendeződött a viszonyunk, 12 évig tisztán élt. De hogy bizonytalan felnőtt lettem az azért volt, mert sosem tudtam, hogy mikor miért fogok büntetést kapni. Amikor józan volt, akkor mindent jól csináltam, amikor ittas volt, akkor semmit. Egy gyerek, aki ilyen szorongásban nő fel, az bizonytalan felnőtté válik, nem tudja eldönteni mikor tesz jót, mikor rosszat. De ezt a bizonytalanságot lassan már sikerül levetkőznöm.

3a

Említetted, hogy 11 éven át dolgoztál a fegyházban, és ez idő alatt sikerült is egyre magasabb beosztásokba kerülnöd. Miért jöttél el mégis onnan?

Egy ilyen intézményben parancsuralmi viszonyrendszerben működik, és ezt nehezen kezeltem. 1999-ben mentem oda, és egy év után már vérnyomásproblémáim voltak.  Később nem csak szédülés fogott el, amikor beléptem a munkahelyemre, hanem nyomott a mellkasom, és kialakult egy agorafóbiám is, sokszor ki kellett mennem a szabadba, hogy jobban legyek. Úgyhogy eldöntöttem, nem fogok gyógyszereken élni azért, hogy elviseljem ezt a közeget, inkább kiléptem.

Az írás ezután kezdett érdekelni?

Már gyerekkoromban írtam verseket, de felnőttként nem olyan régen, 2009 körül kezdtem komolyabban írni. Az „Áldozatok” története is akkor jutott eszembe. Leírtam egy fejezetet, aztán sokáig nem foglalkoztam vele, majd újra átolvastam, újra átírtam, és így tovább. Lassan született a könyv. A második regény története is meg van már. Két fiatal lányról fog szólni, akiknek szintén problémás gyerekkoruk volt.

A versírás is felnőtt koromban jött elő újra, amikor mélypontra kerültem, az segített feldolgozni a nehézségeket. Ha erős negatív érzelem ér, akkor versben tudom kiírni magamból. Mára összeállt egy verseskötet anyaga, amit szeretnék a közeljövőben megjelentetni.

Álnéven, Bobi Bonomként írtad ezt a regényt, miért?

Nem én találtam ki egyik nevet sem, de gondoltam, ha már felaggattak ezekkel és egymás mellett nem is hangzanak szerintem rosszul, akkor legyen ez az írói álnevem.

A Bobit a barátaimtól kaptam fiatal koromban. Így becéztek engem, mert volt régen egy focista, a Bundesliga játékos Fredi Bobic, és hasonlított az arcunk. Az egyik csapattársam kezdett Bobicsnak hívni emiatt, de a többiek nem értették a „cs” hangot a végén, úgyhogy mindenki elhagyta, és maradtam Bobi.

A Bonom pedig onnan jött, hogy leveleztem egy Svájcban élő röplabdázó lánnyal, aki sokat légióskodott Franciaországban, így jól beszélt franciául. Ő kérdezte tőlem egyszer, hogy nem baj, ha úgy hív, hogy Bonom? A bono ombre jó embert jelent, és azt mondta, akárhánysor beszélünk, ez jut rólam eszébe.

Bobi Bonom „Áldozatok” című regénye megvásárolható a Líra könyvesboltokban, illetve online a lira.hu, a novumpulishing.hu és az amazon.com oldalakon.

Minden, ami kávé

Írta: O. A.
2016.10.26.

Molnár Attila négyszeres magyar barista bajnok, világbajnokságon 2009-ben egészen a döntőig jutott, ami más magyar baristának még nem sikerült az ő kategóriájában. Azóta majdnem minden területen kipróbálta magát a specialty kávé világában: ő a budapesti Tamp and Pull kávézó alapítója, versenyeken zsűrizett kóstolóbíróként, oktatóként adta tovább tudását külföldön és itthon, jelenleg pedig a világot járva konzultál kávéval foglalkozó emberekkel, hogy recepteket, ötleteket adjon nekik. A palettáról a termékkészítés, azaz a kávépörkölés hiányzik még, de ez sem várat sokáig magára. A régi álom Sopronban válik valóra, ahová családjával, a Sopronban felnőtt Csesznák Katával és egy éves kisfiukkal, Gordonnal költöztek. Mint mondják, ez lesz a „finálé”, és közösségi programoknak is helyet ad majd a pörkölő, ami One Eleven néven nyílik meg, várhatóan jövő év elején.

1 (7)

Ha valaki ivott már hagyományos, például olasz kávét és specialty kávét, biztosan érezte az ízbeli különbséget. De mi okozza ezt?  Vagy kérdezhetném azt is: mi az a specialty kávé?

Attila: A nyers kávékat minőségük szerint osztályozzák: van prémium, szuperprémium, és előbb utóbb eljutsz a specialty minősítésig. Általában ezek a kávék pár hektáros farmokról kerülnek ki, kis mennyiségben, és úgy vannak szüretelve, feldolgozva, hogy az a legjobb legyen nekik. Ezért az áruk is speckó, így általában nem veszik meg nagyipari felhasználásra, és nem is tudnák a farmerek kiszolgálni ezeket a nagykapacitású kávépörkölőket. Ezért lettek specialty kávépörkölők, akik úgymond vadásszák az eldugottabbnál eldugottabb kis helyekről a különleges kávékat. Illetve megszülettek a specialty kávézók, amik csak ilyen kávékkal dolgoznak, nagyüzemi márkájú kávékat nem tartanak. Ezek a kávézók a pörkölőkkel szorosan együtt dolgoznak, és cserélgetik elég gyakran a kávétételeket. Általában egyik héten egyik termőterületről, másik héten másik területről származó kávéból dolgoznak.

A „speckó” ár alatt mit kell érteni?

Attila: A specilaty kávé kilója 10-12 ezer forint, és nem 7 grammból készítik ezeket a kávékat, hanem 8-9 grammból. Régen megvettél egy kiló olasz kávét 5000 forintért, és száz-százhúsz adagot csináltál belőle, mert 6-7 grammal számoltál. Ezért az egyik legnagyobb üzlet volt ez, sokszoros haszonnal. Egy specialty kávézóban nincs ekkora haszon, és pörkölőként is felteheted a kérdést, hogy miért adnék ki tizenkétezret egy kiló kávéért? Tehát csak akkor szabad ilyen dologba belevágni szerintem, ha már van egy saját közönséged, piacod rá. Különben elég ingoványos talajra tévedsz.

Számotokra is nehéz volt a kezdet? Hiszen szélesebb piaca csak az utóbbi években alakult ki a specialty kávénak…

Kata: Mi 2009-ben Budapesten azzal a céllal kezdtük az egészet, hogy legyen egy hely a barátoknak és annak a szűk rétegnek, ami akkor a specialty kávé világában a szakmát jelentette. Először Ati lakásában volt berendezve egy szoba kávézónak, majd megalapult a Tamp and Pull elődje a Doggee Barista Box. Tulajdonképpen illegális kávézó volt egy pincehelyiségben, ami nem volt nyitva a nagyközönség előtt, csak beavatott emberek jöhettek kávézni. 2012-re már kialakult egy jó kis közösség. Akkor már Ati miatt a versenyekre is odafigyeltek, mert ő volt az első magyar, aki kijutott világbajnokságra és sikeresen szerepelt, ez pedig a laikusok körében is elindított egy érdeklődést. 2012-ben nyitott a Tamp and Pull, amit mi magunk, és Ati barátai újították fel. Ezzel kicsit közelebb költöztünk a belvároshoz, és így bárki betérhetett hozzánk kávézni. Mi döbbentünk meg a legjobban, hogy idővel mennyire megvetette a lábát ez a specialty kávékultúra Magyarországon.

Attila: Pedig nagyon sokan mondták nekünk a Tamp and Pullban, hogy minek nyittok ilyen kávézót, senki nem fog ilyen savanyú kávét inni. Bele fog törni a bicskátok, mert az embereknek olasz kávé kell. Hát nem tört bele, sőt, részesei voltunk a forradalom kezdetének, ami nagyon jól kinőtte magát.

2k (1)

Ahogy mondod, „részesei voltatok a forradalomnak”, hiszen Te itthon az elsők között foglalkoztál specialty kávéval. Hogyan ismerkedtél meg a szakmával?

Attila: Sok évvel ezelőtt volt szerencsém tulajdonrészt szerezni egy horvátországi koktélbárban, mert azelőtt koktéloztam. Volt ott egy kávékedvelő vendégünk, akit Schalli Gábornak hívtak. Meglátta bennem a tehetséget, és felajánlotta, hogy ha már nem akarok koktélozni, akkor nagyon szívesen adna munkát nekem. Így amikor tele lett a hócipőm az éjszakázással, a tesztkávézójában lettem barista, bár akkor még azt sem tudtam, hogy mit jelent ez a szó. Egy olasz csókával dolgoztam együtt, aki korábban Brazíliában dolgozott szakértőként egy kávéfarmon. Ő tanított meg mindenre, amire kell, és segített két hét alatt felkészülni egy országos barista bajnokságra. Az volt a második barista bajnokság Magyarországon, és második helyen végeztem. Ezt akkor jó jelnek vettem.

Amikor a tesztkávézónak vége lett, átkerültem a Dallmayerhez, aminek Schalli Gábor több éven át volt a magyar tulajdonosa és ügyvezető igazgatója. Ott dolgoztam baristaként Nezvál Mátéval együtt, aki ma már szintén specialty kávéval fogakozik, ő a „42” nevű pörkölő tulajdonosa és kávészakértője. Schalli Gábornak mindketten sokat köszönhetünk, a támogatónk volt. Rengeteget fizetett, hogy tanulhassunk, adott időt és pénzt, hogy felkészülhessünk a versenyekre. Így indult el az egész, a kereskedelmi kávékkal, és aztán fejlődött tovább.

Kata, nálad ez hogyan alakult? Attila miatt kezdtél ezzel foglalkozni, vagy már korábban is érdekelt ez a terület?

Kata: Ez érdekes, mert nekünk több úton – módon kapcsolódott az életünk, legfőképp munkakapcsolat révén. 2007-ben találkoztunk először, akkor én brand menedzsere voltam egy koktél és kávéízesítő szirupnak.  Később kollégák is voltunk a Costa Coffee-nál, én ott kezdtem komolyabban foglalkozni a kávéval.

Attila: Beadta az önéletrajzát, hogy barista akar lenni, én meg mondtam, hogy kizárt. Elküldtem az értékesítős kollégáknak a jelentkezését, mondtam, hogy dolgozott menedzserként, ilyen diplomái vannak, nem baristának való.

Kata: Úgyhogy végül marketing területen dolgoztam ott is, és ott lettünk egy pár.

3k (1)

Azóta a Tamp and Pull alapítása mellett több kávéval kapcsolatos vállalkozásba vágtatok bele. Sikerek, amik a fővároshoz kötődnek, Ti mégis Sopronban folytatjátok az életeteket. Miért?

Attila: Kata Sopronban nőtt fel, ezért döntöttünk így, de én is teljesen beleszerettem. Sokkal otthonosabban érzem magam itt, mint Budapesten. Mindig is hegy és erdő párti voltam és most olyan részre költöztünk, ahol az erdő nagyon közel van. Szeretek motorozni is, az osztrák hegyekben sokszor jártam, most oda is gyakrabban tudok menni. Ha a munkám miatt utaznom kell, közel van a bécsi reptér is, úgyhogy minden összejött. Jó hely Sopron!

Szakmai szempontból nem tartotok attól, hogy lesz ennek hátránya is?

Attila: Nem, mert jól megoldottak a szállítmányozások. Angliában is sok jó pörkölő van, de azok sem Londonban. Mindegy manapság, hogy hol vagy, ha olyan terméket alkotsz, aminek nem az kell, hogy az utcáról beessen az üzletbe több ezer ember. Nem a sétáló turisták a célközönségünk, hanem kávézóknak árulunk majd, illetve saját kávézókban fogjuk használni a megpörkölt kávét, a webshopon keresztül pedig az ország bármely tájáról elérhető lesz a tétel.

111, azaz One eleven néven nyílik majd a pörkölő, azt már el szabad árulni, hogy hol lesz?

Attila: Igen, a Színház utcában lesz. Ha mázlink van, talán már karácsony körül egy szűkebb körben bemutatkozhatunk. Meglátjuk, nem kapkodunk, sok munka van még. Nem egy klasszikus kávépörkölőt kell elképzelni. Azt szerettük volna, hogy egy kanapés, leülős, nappaliszerű hely legyen, ahol persze lesznek csúcsszuper gépek, amik arra hivatottak, hogy kávét készítsenek meg pörköljenek. Nem olyan lesz, mint egy kávézó, de pörkölési napokon bárki bejöhet, akkor is, ha vásárolni szeretne, akkor is, ha csak inna egy kávét vagy résztvenne kurzusokon, hogy otthon is készíthessen magának specialty kávét.

Otthon azért körülményes dolog lehet nekiállni egy specialty kávénak, több eszköz és idő kell hozzá, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Ezért laikusként arra tippelnék, hogy a specialty inkább egy kávézóhoz kötött kávékultúra marad…

Attila: Szerintem ez attól függ, hogy hogyan adják át ezt a tudást. Én például hibának tartom azt, hogy néhány specialty kávézóban rá is tesznek 1-2 lapáttal arra a képre, hogy laboránsok vagyunk, mindent lézerrel mérünk és tiltólistán van a cukor vagy a tej. Kívülről nézve vendégként ez nem élvezetes. Szerintem akkor jó egy barista, ha amellett, hogy persze szakmailag tökéletes munkát végez, azt át tudja adni és kedvet tud hozni ahhoz, hogy ezt otthon is megcsináld. Nem szabad elijesztenie a kezdőket bonyolult szakszavakkal, hogy aztán azt mondják, nekem ez túl magas, inkább veszek egy espresso gépet és azzal megcsinálom a kávémat tíz másodperc alatt.

Kata: Ati mindig is azt mondta, hogy nem az a lényeg, hogy megszerettessük az espressot, ami egyébként a legközelebb áll a barista tudáshoz. Inkább az a lényeg, hogy ha te például minden reggel tejjel szereted inni a kávédat, akkor idd úgy, csak az alapanyag legyen jó, mert igazából ez a legfontosabb.

4 (3)

A pörkölő neve, a One Eleven ötlete honnan jött?

Attila: A névválasztásnak két oka van, az egyik a kisfiunk, Gordon, mert ha a születési évszámát, havát, napját, óráját, percét két számjegyenként összeadjuk, akkor 111-et kapunk. Ez a pörkölő lesz az utolsó projektem kávés szakemberként. Ez a finálé, mert az volt a terv, hogy ha Gordon megszületik, akkor egyre többet leszek otthon. Ez az egyik oka a 111-nek. A másik oka pedig az, hogy arra hivatott ez a pörkölő, hogy 111 féle kávét pörköljünk itt. Ha elérjük a 111-et, akkor még nem tudjuk hogy mi lesz. Becsukjuk, átalakítjuk vagy újraindítjuk, ez még nem forrta ki magát, de azt tudjuk, hogy kb. 3 év lesz, mire eljutunk addig, hogy a 111. különleges kávét beszerezzük valamelyik kis farmról.

Kata: Emellett van egy titok is, a pörkölő teljes koncepciója, amit csak a legvégén árulunk el. Ez a koncepció talán a világon is teljesen egyedi lesz, legalább is nem láttunk még hasonlót. 

Jellemzően honnan szerzitek majd a kávét?

Attila: Ahonnan biztosan sokat fogok hozni az Afrika, Közép- és Dél-Amerika, személyes nagy kedvencem a bolíviai kávé, de a kenyai és nicaraguai kávékat is imádom. Ezekből biztosan lesznek. Próbálok majd olyan tételeket levadászni, amiket ha megfelelően alakítok a pörkölőben, akkor különleges ízeket fognak kiadni. Egyszerre 3-4 féle kávét fogunk tartani, és ha azokat feldolgoztuk, rendeljük majd az újabb zsákokat, így ballagunk majd a 111 felé.

Tangó-láz

Írta: O. A.
2016.07.25.

Az argentin tangóról azt tartják, hogy nem más, mint egy hosszúra nyúlt ölelés. Egy olyan tánc, ami nem csak a technikai tudáson, hanem a kölcsönös tiszteleten, bizalmon és folyamatos párpeszéden alapszik – akár egy jó kapcsolat, csak azért ritkán jár aranyérem. A szenvedélyes műfaj helyi hódolója Nagy Éva és Takács Csaba, akik sorra nyerik a versenyeket, ősztől pedig Sopronban is beindítanák a tangó-lázt.

A Lokálban a friss Európa-bajnok páros egyik felével, Csabával beszélgettünk.

1

Először is gratulálok, hiszen nemrég aranyéremmel tértetek haza a Magyar Látványtánc Szövetség Európa Bajnokságáról, amit Szlovákiában rendeztek meg idén. Számítottatok ekkora sikerre?

Arra sem számítottunk, hogy kijutunk! A bajnokságnak volt egy előzménye, egy kvalifikációs verseny, ahol továbbjutottunk az országos bajnokságra, onnan pedig az Európa Bajnokságra. Amikor kiderült, hogy kijutunk, nagyon örültünk, de tudtuk, hogy most aztán még többet kell gyakorolni, hiszen ezen a versenyen erősebb a mezőny és közel ezer indulóval rendezték meg. Igaz nem csak argentin tangóval, hanem többféle műfajjal lehetett nevezni.

Hogy éreztétek magatokat a versenyen?

Érdekes, mert egy hónappal korábban nagyon stresszeltünk, de ott már egyikünk sem izgult. Abszolút nyugodtan kezeltük a helyzetet, mert örültünk, hogy ott lehetünk, és úgy voltunk vele, hogy ha esetleg még eredményt is érünk el, az már nagyon jó. Aztán amikor letáncoltuk a koreográfiánkat, akkor már éreztük, hogy ez bizony sokkal jobban sikerült, mint korábbi versenyeken, és a zsűri is ezt igazolta.

Ebben a műfajban mik az értékelési szempontok? Ha közel azonos szinten lévő párosok táncolnak, mik azok a hajszálnyi különbségek, amik eldönthetik a versenyt?

Az egyik oktatómat tudom idézni, aki mindig azt mondja, hogy ha a tangóban a pár egyik fele elront egy lépést de a másik nem, az katasztrófa. De ha mindketten ugyanúgy elrontják, az jó jel.

Miért?

Mert ebből látszik, hogy összhang van a párosok között. Nagyon fontos, hogy az egyik tudja, mire gondol a másik, mert ha elrontják, akkor is ki tudnak hozni belőle valami szebb dolgot. Ezt nézik a versenyeken is. Mivel a tánc egy esztétikai sportág, nagyon fontos, hogy jól nézzen ki. Ha megvan az összhang a felek között, akármit csinálnak, el is ronthatják, fejre is állhatnak, a táncuk akkor is jól fog kinézni.

3

Ehhez az összhanghoz nyilván sokat kell gyakorolni, de gondolom ez önmagában nem elég…

Valóban nem, erre hadd meséljek el egy történetet. Egyik alkalommal, amikor Budapestre utaztunk magánórára, a kocsiban volt egy összezördülésünk a partneremmel. Három órás az út, hát ebből két órát nem szóltunk egymáshoz. Amikor megérkeztünk, azt kérték tőlünk a tanárok, hogy csináljunk egy bemelegítő kört: csak sétáljunk, hogy kicsit ráhangolódjunk a táncra. Hát nem akart összejönni. Két külön világ voltunk, falakat húztunk magunk közé, nem kommunikáltunk egymással, az oktatók meg is jegyezték, hogy katasztrófa amit csinálunk. Aztán olyan fél óra-óra múlva enyhült a helyzet és lehetett is látni a különbséget. Ezt azért meséltem el, mert talán ebből látszik mennyire fontos, hogy az ember jó kapcsolatban legyen azzal, akivel táncol.

És mennyire kell a kémia, vagyis az, hogy vonzónak találd a másikat?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy fontos a kölcsönös szimpátia, hiszen a párok elég közeli kapcsolatba kerülnek. Ha nincs meg a szimpátia, hiába tudnak a párok táncolni, érezhető lesz, hogy nem engedik egymást közel magukhoz, emiatt pedig nem tudnak olyan látványos dolgokat csinálni. Azt mondják, a tangó egy ölelés, és abban sétálunk, abban táncolunk, abban csináljuk a figurákat. Ez egy bizalmi viszony, épp ezért kezdő táncosoknál például azt szokták kérni a pároktól, hogy mielőtt bármibe belekezdenének, öleljék meg a másikat.

Ettől azért zavarba lehet jönni, nem?

Előfordul, általában az urak vannak zavarban, mert nincsenek erre felkészülve. A másik probléma, ami fel szokott merülni, hogy a hölgyek át akarják venni az irányítást. Ez a tangóban iszonyú nagy zavart tud okozni.

És ez miben nyilvánul meg?

A lányok rángatják a fiúkat, közben a fiúk is nyilván próbálkoznak, és ennek egy közelharc lesz a vége. Velem is próbálkoztak már.

Ilyenkor szólsz, hogy ácsi?

Mindenképpen, megmondom, hogy én szeretnék vezetni, hagyjanak kibontakozni. Ebben a műfajban meg kell szokni, hogy a férfi vezeti a nőt, vagyis visszatérünk a klasszikus férfi-nő felálláshoz. Nyilván ez nem diktatúrát jelent, hogy most idelépsz és kész, inkább kommunikációt.

2

Azt mondod, a férfi vezeti a lépéseket. Ez azt jelenti, hogy nincs kőbevésett koreográfia? Valamennyire improvizatív ez a műfaj?

Az argentin tangó egy teljes mértékben improvizációs tánc. Ebben különbözik a standard tangótól. Versenyekre azért az ember készül koreográfiával, bár hozzáteszem, hogy most is elrontottunk egy részt a bajnokságon, de végül senki nem vette észre…

Mert mindketten elrontottátok?

Így van, és olyan szépen kiimprovizáltuk, hogy végül jól nézett ki.

Az improvizációhoz azért feltételezem az kell, hogy nagyon magabiztosan tudjátok „használni” a műfajt, a lépéseket, figurákat. Mennyi idő, mire erre a szintre el lehet jutni?

Én először versenytánccal foglalkoztam, 8 évvel ezelőtt kezdtem. Az argentin tangóval 2 éve foglalkozom. Nagyon lelkesen álltam neki, azt hittem, hogy nagyon jól tudok táncolni. Pár hónapon belül rájöttem, hogy nem tudok jól táncolni, és minél többet tanultunk, annál jobban éreztük, hogy csoportos tanfolyamon nem tudunk úgy fejlődni, ahogy szeretnénk. Ekkor kezdtünk Budapestre járni különórára, és most úgy néz ki, hogy Bécsbe, egy argentin oktatóhoz fogunk járni. Ennek nagyon örülök, mert autentikusabb tőle tanulni az argentin tangót.

Miért váltottál a versenytáncról az argentin tangóra?

A versenytáncnál, a latin táncoknál is mindenki egymástól 2-3 méterre csinálja a maga dolgát, még csak egymásra sem néznek a párok. Az argentin tangóban viszont van szemkontaktus, közeli tartás, az az érzelmekről szól, nekem ezért tetszett meg. Visszaadja a tánc mivoltát.

Itt Sopronban van lehetőség olyan szintre fejlődni, mint amilyen szinten Ti vagytok?

Nincsen, de szeptembertől mi tartunk tanfolyamot a Pedagógusok Soproni Művelődési Házában, hétfő és szerda esténként lesznek az alkalmak. Nem kurzus jellegben gondolkodunk, hanem inkább egy tangóklubot szeretnénk indítani. Egyik nap lenne az oktatás, másik nap pedig klubszerűen szólna a tangózene, lenne hangulatvilágítás, szeretnénk megidzéni az argentin életérzést és olyan tangóesteket csinálni, ahol mindenki jólérzi magát. A soproni tangózenekart is meg szeretnénk fűzni, hogy legalább egy hónapban egyszer legyen élőzene is.

Van Sopronban tangózenekar?

Igen, ők kimondottan tangózenét játszanak. Van egy zongoristájuk, egy szájharmonikásuk és egy nagybőgősük is. Nemrég csináltunk velük egy programot a híres tangózeneszerző, Piazzola repertoárjából. Most pedig a Savaria Történelmi Karneválon is velük fogunk fellépni.

Versenyek is szerepelnek a terveitek között?

Hát igen, Évi, a táncpartnerem ki is akadt, hogy most nyertünk még csak egy versenyt és már újabb tervekkel „zsibbasztom” – ő fogalmazott így. De végül meggyőztem, úgyhogy októberben egy másik szövetség, a World Artistic Dance Federation nemzetközi versenyén indulunk, ez Romániában lesz. Novemberben pedig ugyanez a szövetség rendezi Csehországban a világbajnokságot, oda is szeretnénk eljutni. Ezen kívül jövőre szeretnénk mi is egy nemetközi versenyt rendezni Sopronban, többféle kategóriában. Örülnénk, ha ez egy hagyományteremtő program lenne, ami Sopronhoz kötődik, mint ahogy a Savaria Táncverseny Szombathelyhez.

Álomfirkák a Műcsarnokban

Írta: O. A.
2016.04.04.

Ambrits Tamás a lehetetlent kapja lencsevégre. Na jó, segít azért a digitális technika is, hogy szürreális világában képkeretben úszkáló aranyhalak vagy épp embernek álcázott fatuskók legyenek a főszereplők. A képek átgondolt, precíz, már-már mérnöki munka eredményei, de alkotójuk szerint csak akkor válnak teljessé, amikor a közönséggel is találkoznak. Erre egyre több az alkalom, a fotók legközelebb a Műcsarnokban, majd Csehországban, egy Cesky Krumlov melletti kolostorban mozgatnak fantáziát.

2 (2)

Április 23-tól június végéig tart a Nemzeti Szalon 2016 a Műcsarnokban, amire Te is meghívást kaptál. Lehet azt mondani, hogy ez a legnagyszabásúbb kiállítás, amire készülsz?

Nem csak lehet, ezt mondani kell! Ez nagy büszkeség számomra, egy olyan bemutatkozási lehetőség, ami ritkán adódik az embernek. Azzal kerestek meg tavaly év végén, hogy 2005 óta nem volt nagyszabású kiállítás a magyar fotóművészetről, és most 2016-ban úgy döntöttek, hogy szerveznek egy ilyet. A tematikáját a digitális fotó adja, hiszen ellenállhatatlanul halad előre. Nekem négy képem lesz kiállítva az Álomfirkák sorozatból, kíváncsi vagyok, hogy fog kinézni, nagyon várom már!

Az Álomfirkák című sorozat az, ami a leginkább fémjelez téged, hiszen ezzel szerepeltél legtöbbször kiállításokon, és a sorozat folyamatosan bővül. Mi jellemzi ezeket a képeket?

Az egyik kiállításom megnyitóján egy riporter azt kérdezte tőlem, hogy miért a pillanat művészetét választottam kifejezési formának? Azt válaszoltam neki, hogy aki a pillanatot keresi a képeimen, az csalódni fog, mert nem az vagyok, aki egy pillanatot megörökít. Sokkal inkább hangulatokat és gondolatokat szeretnék ébreszteni, és ez különösen igaz az Álomfirkákra.

Embert nagyon ritkán ábrázolok, inkább testrészekkel fejezek ki gesztusokat, szimbólumokat. Szeretem például a kezeket, nagyon kifejezőek szerintem. Nemrég készítettem egy képet, amin egy férfi kéz van bal oldalt, egy női kéz van jobb oldalt, középen össze vannak nőve és mind a ketten telefonon üzenetet írnak. Ez is egy korkép jelen pillanatban.

img49

Ambrits Tamás: Kapcsolat

Mi ihlette a sorozat címét, az Álomfirkák elnevezést?

Valahol egyszer olvastam, hogy egyik költőnk éjszaka sokszor felébredt és nagyon jó rímek jutottak eszébe, de reggelre mindig elfelejtette őket. Ezért lefekvés előtt odakészített egy füzetet maga mellé, hogy amikor legközelebb felébred éjszaka, gyorsan le tudja írni ezeket a sorokat. A történethez hozzá tartozik, hogy amikor reggel visszaolvasta, szörnyűnek találta a rímeket. De az Álomfirkák elnevezésének ötlete innen jött, mert én is leírom az ötleteimet. Persze nem éjjelente, de utcán sétálgatva vagy éppen munka közben gyorsan leírom vagy lerajzolom, ha eszembe jut valami.

Minden fotódat megtervezed előre?

Általában igen. Az nekem nem megy, hogy elmegyek sétálni fényképezőgéppel, hazaérek és van öt jó képem. Ha például nyaralok valahol, és fotózni szeretnék, akkor elindulok felfedezni a környéket, és jegyzem, hogy mi hol van, honnan lehet jól fotózni és milyen napszakban kell menni. Tehát mondhatom, hogy a spontán fotózás nekem nem megy. Ha spontán készítek jó képet, azt sosem vallom a magaménak, az a véletlen műve. Tehát a kép előbb mindig a fejemben van meg. Ötlet, elemek összeszedése, kivitelezés és publikálás: így néz ki a folyamat, amiben az ötlet és a fényképezés egyenrangú elem.

img18

Ambrits Tamás: Akvárium

Az Álomfirkák sorozattal felvételt nyertél a Magyar Fotóművészek Szövetségébe. Számodra fontos ez a művész cím?

Nem igazán. Nekem hivatalosan sosem mondta senki, hogy te művész vagy, az sincs tisztázva, hogy használhatnám-e ezt a címet. Arra büszke vagyok, hogy ennek a szervezetnek a tagja vagyok, hogy ők méltónak tartottak arra, hogy bevegyenek soraik közé. De a címek abszolút nem érdekelnek, mert nem ez a lényeg.

Szerintem fotóművész, szobrászművész, festőművész, ilyen nincs is, hanem léteznek művészek vagy művész lelkületű emberek, akikben valami motoszkál. Szeretnének valamit kifejezni, ábrázolni, alkotni, és ehhez megtalálják az eszközt, legyen az véső, ecset, fényképezőgép, performansz, bármi. Ez az én szerény véleményem, de nem nagyon hangoztatom. Ez egy nagyon összetett kérdés, mindenkinek más válasza van rá, ezért sem jó ezeket a címeket, titulusokat használni.

Hogyan találtál rá a fotózáson belül erre a szürreális, meseszerű ábrázolásmódra?

Ez egy klasszikus történet. Apukám is fotózott, a soproni fotóklub tagja volt a 70-es években. Őt leginkább a természetfotózás érdekelte, de mivel mozgássérült volt, nagy területeket nem tudott bejárni. Gyerekként sokszor elkísértem, mert érdekelt a dolog. Kaptam ajándékba egy fényképezőgépet, és én is csettegtettem mindenféle dolgokat. Segítettem neki a labormunkában, a nagyításban is, ahogy idősödtem, egyre inkább.

Felnőttként egy tőle kapott zenit fényképezőgépem volt, csak amikor a karácsony, a húsvét és a szülinap egy tekercsre került, akkor úgy éreztem, itt az ideje egy digitális fényképezőgépnek. Eleinte azt is családi fotózásra használtam, de idővel azt vettem észre, hogy nyaralásokon már kevesebb kép készül a gyerekekről, és egyre inkább formákat, alakzatokat fotózok le.

Aztán rájöttem a digitális technika szabadságfokára, és ez nagyon elindított bennem valamit. Elkezdtem lecsupaszítani a képeket, mert zavart, amikor minden féle egyéb elem került rá. Később csináltam egy homogén hátteret, egy-egy apró elemet kiemeltem egy képből és ráhelyeztem erre az új háttérre, amitől kapott egy nagyon erős fókuszt minden egyes ráhelyezett tárgy. Ezekből pár év alatt összejött egy sorozatnyi kép.

 1 (4)

Említetted, hogy számodra a publikálás hozzá tartozik az alkotási folyamathoz. Az Álomfirkák jártak már Sopronban, Szombathelyen, Zalaegerszegen, Győrben, Budapesten a Madách színházban és a Fugában is. Hogyan éled meg, amikor a közönséggel találkoznak a képeid?

Szerintem nagyon izgalmas!  Eleinte a magam szórakoztatására dolgozgattam, de ha az embernek van egy önkifejezési vágya, akkor ez abban teljesedik ki, hogy meg is mutatja a munkáit másoknak. Ehhez először az internet adott lehetőséget, majd ebből kifolyólag meghívtak a Soproni Fotóművészeti Körbe 11 évvel ezelőtt. Azóta is tagja vagyok a körnek, és ott, azoktól a srácoktól is kaptam nagyon sok inspirációt, illetve remélem, hogy egymásra hatunk.

Az első kiállítások a kör keretében történtek meg, majd amikor az Álomfirkák sorozat elkészült, akkor Szombathelyre kaptam meghívást az ottani művelődési háztól. Ez volt az első olyan önálló kiállítás, ami már egy egységes anyagot mutatott, és magam is meglepődtem, hogy a képeim mennyire megmozgatták az embereket. Annál izgalmasabb nincs, mint amikor az ember megalkot valamit, és azt hallja hosszú perceken keresztül a befogadótól, hogy neki az a kép mit mond. Van, amikor teljesen más dolog jut róla eszébe, mint ami nekem. Tehát lehet, hogy én a bánatot akartam kifejezni, de ha ő ezt humorosnak tartja, órákat röhöghet rajta.

Téged ez nem zavar?

Nem, hiszen én sem fogalmazok konkrétan a képeken. Ez a szürreális ábrázolás elég elvonatkoztatott játék, el kell fogadni, hogy nem mindig veszik észre az eredeti ötletet. Az, hogy milyen gondolatot tudok ébreszteni a képekkel, nagyon sokban múlik a befogadói oldaltól. Őt is érték valamilyen hatások, és lehet, hogy ugyanaz a szimbólum neki mást jelent, mint nekem. Amikor összeveszik két ember azon, hogy miről szól a képem, annál jobb dolog nincsen.

Ilyen is volt?

Volt igen, vitatkoztak, hogy vajon miről szól a kép. Csak álltam ott, és mosolyogtam.

De nem szóltál…

Nem, nem szabad beleszólni. Volt egy magyartanárnőm, aki egyszer megkérdezte tőlünk, hogy miről szól az Otello? Mire jöttek a válaszok, hogy az Otello arról szól, hogy van egy szerecsen, akinek van egy gyönyörű felesége és azt hiszi, hogy megcsalta…. A tanárnő félbeszakított minket, mondta, hogy nem, ez csak a története. De miről szól? Ültünk ott kukán, nem értettük a kérdést. Aztán elmagyarázta, hogy az Otello a féltékenységről szól, és Shakespeare e köré a téma köré tett egy történetet. Ez a magyartanárnőm nagy hatással volt rám, máig ilyen szemmel nézem a képeimet: kitalálom, mi legyen rajtuk, tudom, hogy számomra mit jelentenek és címet is így próbálok adni nekik. De azt, hogy miről szólnak, mindenki találja ki maga.

3 (3)

loading