Fiatalkorú bűnelkövetőkről szól Gyöngyösi István, írói álnevén Bobi Bonom nemrég megjelent regénye, az „Áldozatok”. A történet nem a bűncselekmények áldozatairól mesél, hanem olyan gyerekekről, akik a szülői közöny, figyelmetlenség áldozataiként keveredtek tévútra és váltak fiatalon bűnözővé. A regényt személyes beszélgetések ihlették, az író ugyanis a sopronkőhidai fegyház alkalmazottjaként sok időt töltött azzal, hogy megpróbálja megérteni az elítéltek gondolkodását, érzelemvilágát.

A Lokálban az „Áldozatok” szerzője, Gyöngyösi István.

Nehézsorsú fiatalokról szól a könyved, és arról, hogy hogyan válhat valakiből bűnöző. Miért kezdtél foglalkozni ezzel a témával?

A „miértekre” voltam és vagyok kíváncsi, mert az embereket nem ítélem el, csak a tetteiket, ez fontos különbség. Sopronkőhidán nőttem fel a börtön mellett. Már óvodás korban furcsának tartottam, hogy fegyveres emberek kísérgetnek más embereket, már akkor elgondolkodtam, hogy miért? Később aztán ott is dolgoztam 11 éven át, többféle munkakörben. Sokáig voltam egy olyan munkaterületen, ahol kb. negyven fogvatartottat foglalkoztattunk, és a műhelyekben gyakran előfordult, hogy odaültem hozzájuk beszélgetni.

Később olyan munkaterületre kerültem, ahol beleláthattam ezeknek az embereknek az anyagaiba is, mert a bűnügyi nyilvántartóban lettem főelőadó. Az egyik fogvatartottnak, aki emberölésért ült, olyan hosszú bűnlajstroma volt, hogy 14 éves kori fotó is volt róla a nyilvántartásában. Ránéztem annak a kölyöknek az arcára és olyan bánatot sugárzott a tekintete, hogy nem tudtam elképzelni, hogy valakinek 14 évesen hogy lehet ennyire bánatos a szeme. Ekkor gondolkodtam el rajta, hogy olyan hatások kellett érjék, hogy idáig eljusson, ami biztos, hogy nem szokványos. Ekkor kezdett komolyabban foglalkoztatni ez a téma.

Ha valaki már gyerekként a bűnözés útján jár, szerinted mekkora esély van arra, hogy felnőttkorára elhagyja azt?

Vannak pozitív példák. Egy ismerősöm 11 évesen került javítóintézetbe majd a fiatalkorúak börtönébe. Azt tudni kell, hogy a kilencvenes évek elején a fiatalkorúak börtöne a legrosszabb volt, ami történhetett a tévútra került gyerekekkel. Harmincasával tartották őket bezárva, mindennaposak voltak a balhék. Ott meg kellett mutatni, hogy ki az erősebb. Azt mesélte nekem az illető, hogy az nem egy opció volt, hogy valaki bántalmazza a másikat vagy sem. Hanem vagy megtetted, vagy megtették veled. Szóval ő egy ilyen helyről jött, de most már jó ideje rendben van az élete, nincs gondja a hatóságokkal. De azért nem ez a jellemző sajnos, magas a visszaesés aránya.

A fogvatartottakkal folytatott beszélgetések során mik voltak számodra a legnagyobb tanulságok?

Feltűnt néhány hasonlóság. A másik életterének a tiszteletben tartása például nem annyira jellemző rájuk. Persze vannak kivételek mindig. De a nagy átlagra azt mondhatom, hogy számukra természetes dolog valakitől valamit elvenni. Nincs bennük lelkiismeret furdalás azért, mert mondjuk valakitől pénzt loptak, hanem azt mondják, hogy vigyázott volna jobban az illető a pénzére.

Jellemző volt az is, hogy amikor a gyerekkorukról érdeklődtem, nagyon kevesen tudtak szeretettel beszélni az édesanyjukról.

Szerinted mi ennek az oka?

Én arra jutottam, hogy nagyon sok bűnelkövető már gyerekkorban, neveltetése során szaladt ki a helyes nyomvonalból, és sajnos nem talált többé vissza a megfelelő útra. Akkor már jártam a főiskolára, ahol szociálpedagógiát tanultam, sokat olvastam nevelésről, családi életről. Rengeteg tudományos munka foglalkozik azzal, hogy milyen következményei lehetnek olyan családon belüli problémáknak, mint például alkoholizmus, érzelmi elhanyagolás. Ilyen sorsokkal foglalkozom a könyvemben is.

De nem szakirodalom formájában, hanem egy olvasmányos történeten keresztül…

A szakirodalom nagy része szerintem nem jut el az emberekhez, hiszen azokat szinte kizárólag az ezen területen dolgozó vagy kutató szakemberek, hallgatók olvassák. Ezért gondoltam rá, hogy ezeket az információkat egy történetbe ágyazom, amit az emberek talán szívesebben elolvasnak. Így született meg a regény. Kiválasztottam három típust, az alkoholista szülők gyermekét, az érzelmileg elhanyagolt gyermeket és egy árvaként felnőtt gyereket, a történetben ez a három karakter a főszereplő. Azt azért persze fontos leszögezni, hogy nem lesz minden gyerekből bűnöző, akinek problémás a szülői háttere. Valahol az én példám is ezt mutatja.

Problémás gyerekkorod volt?

Fogalmazhatunk így is, mert az én édesapám is alkoholproblémákkal küzdött. De sem én, sem a testvéreim nem lettek bűnözők.

Mi vagy ki segített át a nehézségeken?

Az segített, hogy megfelelő referenciaszemélyeket választottam az életemben. Vagy egy pedagógust, vagy egy edzőt, vagy egy olyan barátot, aki helyes példát mutatott, de nem akarom mellékesíteni az anyai szerepet sem. Persze édesapánk is szeretett minket, csak ittasan ezt nem tudta megfelelően kimutatni. Később aztán rendeződött a viszonyunk, 12 évig tisztán élt. De hogy bizonytalan felnőtt lettem az azért volt, mert sosem tudtam, hogy mikor miért fogok büntetést kapni. Amikor józan volt, akkor mindent jól csináltam, amikor ittas volt, akkor semmit. Egy gyerek, aki ilyen szorongásban nő fel, az bizonytalan felnőtté válik, nem tudja eldönteni mikor tesz jót, mikor rosszat. De ezt a bizonytalanságot lassan már sikerül levetkőznöm.

Említetted, hogy 11 éven át dolgoztál a fegyházban, és ez idő alatt sikerült is egyre magasabb beosztásokba kerülnöd. Miért jöttél el mégis onnan?

Egy ilyen intézményben parancsuralmi viszonyrendszerben működik, és ezt nehezen kezeltem. 1999-ben mentem oda, és egy év után már vérnyomásproblémáim voltak.  Később nem csak szédülés fogott el, amikor beléptem a munkahelyemre, hanem nyomott a mellkasom, és kialakult egy agorafóbiám is, sokszor ki kellett mennem a szabadba, hogy jobban legyek. Úgyhogy eldöntöttem, nem fogok gyógyszereken élni azért, hogy elviseljem ezt a közeget, inkább kiléptem.

Az írás ezután kezdett érdekelni?

Már gyerekkoromban írtam verseket, de felnőttként nem olyan régen, 2009 körül kezdtem komolyabban írni. Az „Áldozatok” története is akkor jutott eszembe. Leírtam egy fejezetet, aztán sokáig nem foglalkoztam vele, majd újra átolvastam, újra átírtam, és így tovább. Lassan született a könyv. A második regény története is meg van már. Két fiatal lányról fog szólni, akiknek szintén problémás gyerekkoruk volt.

A versírás is felnőtt koromban jött elő újra, amikor mélypontra kerültem, az segített feldolgozni a nehézségeket. Ha erős negatív érzelem ér, akkor versben tudom kiírni magamból. Mára összeállt egy verseskötet anyaga, amit szeretnék a közeljövőben megjelentetni.

Álnéven, Bobi Bonomként írtad ezt a regényt, miért?

Nem én találtam ki egyik nevet sem, de gondoltam, ha már felaggattak ezekkel és egymás mellett nem is hangzanak szerintem rosszul, akkor legyen ez az írói álnevem.

A Bobit a barátaimtól kaptam fiatal koromban. Így becéztek engem, mert volt régen egy focista, a Bundesliga játékos Fredi Bobic, és hasonlított az arcunk. Az egyik csapattársam kezdett Bobicsnak hívni emiatt, de a többiek nem értették a „cs” hangot a végén, úgyhogy mindenki elhagyta, és maradtam Bobi.

A Bonom pedig onnan jött, hogy leveleztem egy Svájcban élő röplabdázó lánnyal, aki sokat légióskodott Franciaországban, így jól beszélt franciául. Ő kérdezte tőlem egyszer, hogy nem baj, ha úgy hív, hogy Bonom? A bono ombre jó embert jelent, és azt mondta, akárhánysor beszélünk, ez jut rólam eszébe.

Bobi Bonom „Áldozatok” című regénye megvásárolható a Líra könyvesboltokban, illetve online a lira.hu, a novumpulishing.hu és az amazon.com oldalakon.