Ambrits Tamás a lehetetlent kapja lencsevégre. Na jó, segít azért a digitális technika is, hogy szürreális világában képkeretben úszkáló aranyhalak vagy épp embernek álcázott fatuskók legyenek a főszereplők. A képek átgondolt, precíz, már-már mérnöki munka eredményei, de alkotójuk szerint csak akkor válnak teljessé, amikor a közönséggel is találkoznak. Erre egyre több az alkalom, a fotók legközelebb a Műcsarnokban, majd Csehországban, egy Cesky Krumlov melletti kolostorban mozgatnak fantáziát.
Április 23-tól június végéig tart a Nemzeti Szalon 2016 a Műcsarnokban, amire Te is meghívást kaptál. Lehet azt mondani, hogy ez a legnagyszabásúbb kiállítás, amire készülsz?
Nem csak lehet, ezt mondani kell! Ez nagy büszkeség számomra, egy olyan bemutatkozási lehetőség, ami ritkán adódik az embernek. Azzal kerestek meg tavaly év végén, hogy 2005 óta nem volt nagyszabású kiállítás a magyar fotóművészetről, és most 2016-ban úgy döntöttek, hogy szerveznek egy ilyet. A tematikáját a digitális fotó adja, hiszen ellenállhatatlanul halad előre. Nekem négy képem lesz kiállítva az Álomfirkák sorozatból, kíváncsi vagyok, hogy fog kinézni, nagyon várom már!
Az Álomfirkák című sorozat az, ami a leginkább fémjelez téged, hiszen ezzel szerepeltél legtöbbször kiállításokon, és a sorozat folyamatosan bővül. Mi jellemzi ezeket a képeket?
Az egyik kiállításom megnyitóján egy riporter azt kérdezte tőlem, hogy miért a pillanat művészetét választottam kifejezési formának? Azt válaszoltam neki, hogy aki a pillanatot keresi a képeimen, az csalódni fog, mert nem az vagyok, aki egy pillanatot megörökít. Sokkal inkább hangulatokat és gondolatokat szeretnék ébreszteni, és ez különösen igaz az Álomfirkákra.
Embert nagyon ritkán ábrázolok, inkább testrészekkel fejezek ki gesztusokat, szimbólumokat. Szeretem például a kezeket, nagyon kifejezőek szerintem. Nemrég készítettem egy képet, amin egy férfi kéz van bal oldalt, egy női kéz van jobb oldalt, középen össze vannak nőve és mind a ketten telefonon üzenetet írnak. Ez is egy korkép jelen pillanatban.
Ambrits Tamás: Kapcsolat
Mi ihlette a sorozat címét, az Álomfirkák elnevezést?
Valahol egyszer olvastam, hogy egyik költőnk éjszaka sokszor felébredt és nagyon jó rímek jutottak eszébe, de reggelre mindig elfelejtette őket. Ezért lefekvés előtt odakészített egy füzetet maga mellé, hogy amikor legközelebb felébred éjszaka, gyorsan le tudja írni ezeket a sorokat. A történethez hozzá tartozik, hogy amikor reggel visszaolvasta, szörnyűnek találta a rímeket. De az Álomfirkák elnevezésének ötlete innen jött, mert én is leírom az ötleteimet. Persze nem éjjelente, de utcán sétálgatva vagy éppen munka közben gyorsan leírom vagy lerajzolom, ha eszembe jut valami.
Minden fotódat megtervezed előre?
Általában igen. Az nekem nem megy, hogy elmegyek sétálni fényképezőgéppel, hazaérek és van öt jó képem. Ha például nyaralok valahol, és fotózni szeretnék, akkor elindulok felfedezni a környéket, és jegyzem, hogy mi hol van, honnan lehet jól fotózni és milyen napszakban kell menni. Tehát mondhatom, hogy a spontán fotózás nekem nem megy. Ha spontán készítek jó képet, azt sosem vallom a magaménak, az a véletlen műve. Tehát a kép előbb mindig a fejemben van meg. Ötlet, elemek összeszedése, kivitelezés és publikálás: így néz ki a folyamat, amiben az ötlet és a fényképezés egyenrangú elem.
Ambrits Tamás: Akvárium
Az Álomfirkák sorozattal felvételt nyertél a Magyar Fotóművészek Szövetségébe. Számodra fontos ez a művész cím?
Nem igazán. Nekem hivatalosan sosem mondta senki, hogy te művész vagy, az sincs tisztázva, hogy használhatnám-e ezt a címet. Arra büszke vagyok, hogy ennek a szervezetnek a tagja vagyok, hogy ők méltónak tartottak arra, hogy bevegyenek soraik közé. De a címek abszolút nem érdekelnek, mert nem ez a lényeg.
Szerintem fotóművész, szobrászművész, festőművész, ilyen nincs is, hanem léteznek művészek vagy művész lelkületű emberek, akikben valami motoszkál. Szeretnének valamit kifejezni, ábrázolni, alkotni, és ehhez megtalálják az eszközt, legyen az véső, ecset, fényképezőgép, performansz, bármi. Ez az én szerény véleményem, de nem nagyon hangoztatom. Ez egy nagyon összetett kérdés, mindenkinek más válasza van rá, ezért sem jó ezeket a címeket, titulusokat használni.
Hogyan találtál rá a fotózáson belül erre a szürreális, meseszerű ábrázolásmódra?
Ez egy klasszikus történet. Apukám is fotózott, a soproni fotóklub tagja volt a 70-es években. Őt leginkább a természetfotózás érdekelte, de mivel mozgássérült volt, nagy területeket nem tudott bejárni. Gyerekként sokszor elkísértem, mert érdekelt a dolog. Kaptam ajándékba egy fényképezőgépet, és én is csettegtettem mindenféle dolgokat. Segítettem neki a labormunkában, a nagyításban is, ahogy idősödtem, egyre inkább.
Felnőttként egy tőle kapott zenit fényképezőgépem volt, csak amikor a karácsony, a húsvét és a szülinap egy tekercsre került, akkor úgy éreztem, itt az ideje egy digitális fényképezőgépnek. Eleinte azt is családi fotózásra használtam, de idővel azt vettem észre, hogy nyaralásokon már kevesebb kép készül a gyerekekről, és egyre inkább formákat, alakzatokat fotózok le.
Aztán rájöttem a digitális technika szabadságfokára, és ez nagyon elindított bennem valamit. Elkezdtem lecsupaszítani a képeket, mert zavart, amikor minden féle egyéb elem került rá. Később csináltam egy homogén hátteret, egy-egy apró elemet kiemeltem egy képből és ráhelyeztem erre az új háttérre, amitől kapott egy nagyon erős fókuszt minden egyes ráhelyezett tárgy. Ezekből pár év alatt összejött egy sorozatnyi kép.
Említetted, hogy számodra a publikálás hozzá tartozik az alkotási folyamathoz. Az Álomfirkák jártak már Sopronban, Szombathelyen, Zalaegerszegen, Győrben, Budapesten a Madách színházban és a Fugában is. Hogyan éled meg, amikor a közönséggel találkoznak a képeid?
Szerintem nagyon izgalmas! Eleinte a magam szórakoztatására dolgozgattam, de ha az embernek van egy önkifejezési vágya, akkor ez abban teljesedik ki, hogy meg is mutatja a munkáit másoknak. Ehhez először az internet adott lehetőséget, majd ebből kifolyólag meghívtak a Soproni Fotóművészeti Körbe 11 évvel ezelőtt. Azóta is tagja vagyok a körnek, és ott, azoktól a srácoktól is kaptam nagyon sok inspirációt, illetve remélem, hogy egymásra hatunk.
Az első kiállítások a kör keretében történtek meg, majd amikor az Álomfirkák sorozat elkészült, akkor Szombathelyre kaptam meghívást az ottani művelődési háztól. Ez volt az első olyan önálló kiállítás, ami már egy egységes anyagot mutatott, és magam is meglepődtem, hogy a képeim mennyire megmozgatták az embereket. Annál izgalmasabb nincs, mint amikor az ember megalkot valamit, és azt hallja hosszú perceken keresztül a befogadótól, hogy neki az a kép mit mond. Van, amikor teljesen más dolog jut róla eszébe, mint ami nekem. Tehát lehet, hogy én a bánatot akartam kifejezni, de ha ő ezt humorosnak tartja, órákat röhöghet rajta.
Téged ez nem zavar?
Nem, hiszen én sem fogalmazok konkrétan a képeken. Ez a szürreális ábrázolás elég elvonatkoztatott játék, el kell fogadni, hogy nem mindig veszik észre az eredeti ötletet. Az, hogy milyen gondolatot tudok ébreszteni a képekkel, nagyon sokban múlik a befogadói oldaltól. Őt is érték valamilyen hatások, és lehet, hogy ugyanaz a szimbólum neki mást jelent, mint nekem. Amikor összeveszik két ember azon, hogy miről szól a képem, annál jobb dolog nincsen.
Ilyen is volt?
Volt igen, vitatkoztak, hogy vajon miről szól a kép. Csak álltam ott, és mosolyogtam.
De nem szóltál…
Nem, nem szabad beleszólni. Volt egy magyartanárnőm, aki egyszer megkérdezte tőlünk, hogy miről szól az Otello? Mire jöttek a válaszok, hogy az Otello arról szól, hogy van egy szerecsen, akinek van egy gyönyörű felesége és azt hiszi, hogy megcsalta…. A tanárnő félbeszakított minket, mondta, hogy nem, ez csak a története. De miről szól? Ültünk ott kukán, nem értettük a kérdést. Aztán elmagyarázta, hogy az Otello a féltékenységről szól, és Shakespeare e köré a téma köré tett egy történetet. Ez a magyartanárnőm nagy hatással volt rám, máig ilyen szemmel nézem a képeimet: kitalálom, mi legyen rajtuk, tudom, hogy számomra mit jelentenek és címet is így próbálok adni nekik. De azt, hogy miről szólnak, mindenki találja ki maga.