Izgalmas beszélgetés kerekedne, ha szóra bírnánk egy funkcióját vesztett régi épületet, ami egyszer csak új életre kelt. Egy gyárépületet, egy régi malmot, esetleg egy várost védő tornyot, miután tágas otthonná, luxushotellé vagy elhíresült jelképpé vált. A Várkerület 19. is tudna mesélni. Sorsa többször vett kalandos fordulatot, legutóbb két évvel ezelőtt, amikor Csipler Vanda és Csipler Dorottya vette kezelésbe a földszint ódon falait, megviselt báját. Bár beszélni nem tud, a teret nézve sejthetjük, hogy köszöni, jól van, és már alig várja, hogy találkozóhelye legyen az alkotni vágyóknak: kicsiknek és nagyoknak, tehetségeseknek és tehetségteleneknek, földön, vagy felhőn táncolóknak egyaránt. A Felhőtáncoló Kreatív Műhely története következik.
Sokak mellett én is az interneten találtam rá a készülő műhelyetek hírére, és már a képek láttán is kiszaladt a számon egy „Aztaaa!” Most pedig, hogy itt vagyok, azt sem tudom hová nézzek… Egy igazán izgalmas helyet sikerült itt kialakítanotok. Mi mindennek ad majd otthont ez a műhely?
Dóri: Az alapötlet korábban az volt, hogy csak gyerekeknek szóló foglalkozásokat fogunk tartani, de az épület lehetőséget adott sok más ötletünk megvalósításához is. Minden korosztályra számítunk, szeretnénk velük megismertetni az önfeledt alkotás élményét. A foglalkozásokon kívül családi programokat is szervezünk, időközönként meghívunk iparművészeket, tervezőket, hogy workshopok keretein belül saját, érdekes technikákat mutassanak be. Lesz egy kiállítóterünk, ahol szeretnénk, ha minél több fiatal tudna bemutatkozni. Filmvetítéseknek, irodalmi esteknek, táboroknak, egyéb kulturális programoknak is helyet adunk, várunk mindenkit, aki ihletet merít a térből és szeretne valamit megvalósítani itt.
Vanda: Az összetett foglalkozásoknak az a célja, hogy a gyerekek felszabaduljanak, szabadon használják fantáziájukat, „kimondják” a bennük lévő érzelmeiket, eszközöket szeretnénk biztosítani az önfeledt munkához. Bevonjuk az irodalmat, a zenét, a színházat, a táncot… Mindemellett megfelelő szakemberek segítségével nagyon szeretnénk egy művészetpedagógiai vonalat is elindítani viselkedészavaros, vagy valamilyen fogyatékkal élő gyerekek részére. Mindig nagyon érdekelt ez a téma, az egyetemen sokat foglalkoztam a gyermeklélek és a vizuális tevékenység kapcsolatával, illetve művészetterápiával. Dórinak is van tapasztalata e téren, ő például Budapesten a Mosolygó Kórházzal önkénteskedett, kézműves foglalkozásokat tartottak beteg gyerekeknek.
Hogyan működik a művészet terápiaként?
Dóri: Kovács Ildikó építészmérnöktől hallottuk, és ez nekünk is nagyon tetszik, hogy az ember élete során megismer és kifejez, aminek a ritmusa tulajdonképpen a be- és kilégzéshez hasonlítható. Míg gyerekkorban az önkifejezés, vagyis a „kilégzés” ösztönösen működik, táncolsz, mozogsz, rajzolsz, addig később ez ellaposodik, és csak a megismerés, a „belégzés” marad. Pedig fontos lenne, hogy az egyensúly meglegyen, mert tényleg megbetegít, ha felhalmozódnak bennünk a dolgok és nem tudjuk azokat kiadni. Persze nem csak a művészet, hanem a sport, vagy bármilyen hobbi is segíthet ebben, a szakmájában is kifejezheti magát az ember. A lényeg, hogy valamilyen módot találjunk rá, mert szükségünk van erre a harmóniára. Mi például, – bár képzőművészetet tanultunk, – mind a ketten imádunk táncolni. Ez talán a legfelszabadítóbb számunkra. És persze utána a szakmánk is, de abban azért több munka van és izzadságcsepp.
A lényeg ezek szerint nem a végeredmény… A műhelyben nem számít majd, hogy kinek milyen a kézügyessége, vagy mennyire tehetségesen fest, rajzol, alkot?
Dóri: Nekünk nem az a célunk, hogy míves alkotások szülessenek itt. Nem feltétlenül az eredmény számít, hanem maga a folyamat. Egy Szombathely melletti faluban nőttünk fel, időnk nagy részét a természetben töltöttük, közel az anyagokhoz. Ezért szerintünk fontos az is, hogy a gyerekek megismerjék a természetes anyagokat, megfoghassák őket, kipróbálják, alkossanak belőlük valamit.
Vanda: Így egy kicsit talán a számítógépek világától is távol maradnak, közösségben vannak. Sokan fordulnak hozzám azzal, hogy nem látják a gyereküket tehetségesnek, ezért nem tudják, hogy érdemes-e idehozni őket. Mi nem csak tehetséges gyerekeket várunk, nem oktatni fogunk, hanem foglalkozásokat tartani. A tehetség nem is mutatkozik meg 6-7 éves korban. Azt esetleg lehet látni, ha egy gyerek több színt használ, jobban megformál valamit vagy több dolgot vetít le a papírra, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő a tehetséges. Hiszen ez nem a kezünkben, hanem a fejünkben dől el: abban, ahogyan látjuk a dolgokat, ahogyan át tudjuk fogalmazni, majd kifejezni azokat, s ez idővel sokat változik.
Most, miközben beszélgetünk, szinte befejezitek egymás mondatait, és gyakran helyeseltek, bólogattok a másik gondolataira. Nekem úgy tűnik, jó csapat vagytok, nagy köztetek az egyetértés. A közös vállalkozás ötlete is ennyire magától értetődő volt?
Vanda: Sok mindenben hasonlítunk. Már kiskorunktól kezdve mindketten művészeti pályán mozogtunk és tanultunk, a kreativitás erősen jelen volt a családunkban. Édesanyám fest, édesapám pedig az az ezermester típus, sokat voltunk körülötte a műhelyében és segítettünk neki. A másik közös pont a gyerekkel való együtt alkotás szeretete, mind a ketten gyerekrajongók vagyunk. Úgyhogy már elég korán gondolkodtunk azon, hogy valamit együtt csináljunk, mert hasonlóak az elképzeléseink.
Az egyetem miatt szétváltak útjaink, Dóri Budapestre, a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, én pedig a soproni Alkalmazott Művészeti Intézethez kerültem, de már akkor tervezgettük, hogy közösen indítunk egy vállalkozást. Miután lediplomáztam, azt mondtam, vágjunk bele. Nem volt semmilyen anyagi forrásunk, úgyhogy kerestünk egy pályázatot. Az alapötlet megvolt, de még azt sem tudtuk, hogy hogyan, merre induljunk. Az első mérföldkő az volt, amikor megtaláltam ezt a helyet…
Dóri: Pedig sokan azt gondolták, hogy egy kicsit bolond, amiért bevállalja. Lehetett látni, hogy rengeteg munka lesz vele.
A végeredményt elnézve mégis jó döntés volt…
Vanda: Nem mondom, hogy gondolkodtam, de általában én így csinálom a dolgokat: beleugrok, aztán lesz, ami lesz. Végül sikerült valahogy összehozni, és örülök annak, hogy belevágtunk. Ennek már két éve. Tulajdonképpen a pályázat ütemében haladtunk, hiszen kellett a tőke a felújításhoz. A műhely belső tere 230 négyzetméteres, és tartozik még hozzá egy 90 négyzetméteres udvar is. A felújítás egy végeláthatatlan munkafolyamatnak tűnt az elején, kaparásztuk a falakat, festettünk, padlóztunk, csempéztünk, azóta szerintem pár szakmát elsajátítottunk… Eleinte egyedül voltam Sopronban, de nagyon sok segítséget kaptunk barátoktól, családtól. A párom is rengeteget dolgozott, szinte minden szabadidejét itt töltötte.
Dóri: A név, a Felhőtáncoló Műhely Vanda ötlete volt, régóta dédelgette, még az óvodában is felhő volt a jele. Én pedig úgy döntöttem, hogy a diplomámat is ennek szentelem, és a névből kiindulva a műhely arculatát terveztem meg diplomamunkaként. Miután elvégeztem az egyetemet, még dolgoztam pár hónapot Budapesten, de aztán jöttem is ide, Sopronba.
Hogy érzitek magatokat a városban? Mennyire inspirál titeket Sopron?
Vanda: Mielőtt ideérkeztem, – most már 9 éve azt hiszem, – jelentkeztem egy budapesti egyetemre is. Először Sopronban volt a felvételi, és úgy megtetszett a város hangulata, hogy akkor már tudtam, ide szeretnék jönni. Amúgy is egy kicsit elvarázsolt világban élek, és ez a város valahogy otthont adott ennek a világnak, a kis utcáival, régi épületeivel, vagy a botanikus kerttel. Az például egy mindennapos törzshelyem volt, egy eldugott részében olvasgattam.
Dóri: Én az idők során Budapestet is nagyon megszerettem, ugyanúgy megtaláltam a kis zeg-zugos részeit, például Budán. Sopronban még sok minden vár rám felfedezésre, lehet, hogy egyedül még nem is tudnék eljutni A-ból B-be. Budapesthez személyes és szakmai kapcsolatok is kötnek, ezért vándoréletet élek a két város között. Talán jó is, hogy az ottani ismerősökkel is tartom a kapcsolatot. Sokan jelezték már – például művészek, tanárok, – hogy szívesen jönnének ide előadást tartani.
Van egy blogotok, amin dokumentáltátok a műhely alakulását, sőt egy kis kutatómunkát is végezetetek az épület múltjáról. Beleolvasgattam én is, szerintem egészen különleges története van a Várkerület 19-nek…
Vanda: Sopron első épületei közé tartozik ez a ház, a középkorban a Ferencesek tulajdonában volt, és valószínűleg ez volt a város fürdőháza. A fürdő maradványai még látszanak, és szeretnénk is megőrizni, érdekességként megmutatni azoknak, akik hozzánk érkeznek. Később, az 1600-as évek végén Freyse András fürdős vásárolta meg, és talán csak 1830 körül szűnt meg, amikor a városban gőzfürdő létesült. A XVIII. század második felében Limberger György kereskedő vette meg a házat, aki át is építette: 1757-ben átalakíttatta a homlokzatot, az évszámot, nevének kezdőbetűit és a kereskedői jelvényt, a horgonyt, a kapu zárókövére vésette. Arról nem találtunk írásos anyagot, hogy ezután mi történt az épülettel. Egy étterem is üzemelt itt, de már 8 éve üresen állt, amikor rátaláltunk. Eleinte egy pici helyben gondolkodtunk, de végül, ahogy jártunk lehetőségről lehetőségre, ez volt a legutolsó és a legtökéletesebb lehetőség.
Mikor nyitjátok a kapukat az érdeklődők előtt?
Vanda: Bár még van mit tenni a műhelyben, ezen a hétvégén, [2015. augusztus 7-8., 14.00-18.00 – a szerk. megj.] pénteken és szombaton tartunk nyílt napokat. Szeretettel várunk mindenkit, aki szeretne bekukkantani ide, vagy találkozni velünk. Körül lehet nézni, ha van kérdés arra szívesen válaszolunk, és már jelentkezni is lehet az induló csoportokba. Most egyelőre a gyerekektől és az ötven feletti korosztálytól várjuk a jelentkezéseket, amint összejön csoportonként az 5-6 fős létszám, indítjuk is a foglalkozásokat.