Érettségi előtt állva az ember általában tanul. Vagy tervezget, nézegeti a felsőoktatási tájékoztatót, nyílt napokra jár, esetleg pánikol, hogy mi lesz. De Csirmaz Andrást már akkor is inkább a kártyatrükkök érdekelték. Megszállottan gyakorolt, hogy aztán bemutathasson valamit az osztálytársaknak vagy a családnak. A soproni fiú mára több, mint ezer fellépésen van túl, rendszeresen szerepel itthon és külföldön is. Nála a titkok és a rohamosan fogyó kártyapaklik a munka természetes velejárói, a legnagyobb elismerést számára nem a taps, hanem a döbbent csend jelenti. Mert András foglalkozása: bűvész.

Gyerekként sokan játszanak „bűvészeset”, szinte mindenkinek van egy varázslós korszaka. De idősebb korban azért ez szokatlan hobbi… Nálad hogyan kezdődött?

2006-ban, érettségi előtt másfél évvel kezdtem el bűvészkedni, mert neten láttam néhány videót és megtetszett a dolog. Utánanéztem, hogy hol lehetne néhány trükköt megtanulni, és találtam is olyan videót, amiben elmagyarázták, hogy mit hogyan kell csinálni. Miután az első trükköt megtanultam, bevittem a suliba, megmutattam osztálytársaknak. Tetszett nekik, és várták volna, hogy akkor esetleg mutatok még egy trükköt. Úgyhogy hazamentem, kerestem egy másikat, megtanultam azt is, aztán kérték a harmadikat… Ez nagyon hamar függőséghez vezethet, valószínűleg ez történt nálam is. Gimis voltam, eléggé ráértem, úgyhogy nagyon sok időt öltem akkoriban bele, napi 7-8 órákat simán elgyakorolgattam. Szülői szemmel biztosan elég ijesztő volt, hogy érettségi előtt nem sokkal a gyerek napi 8 órán át kártyázik, utólag megértem őket, hogy aggódtak.

Tehát minden trükköt, amit ma tudsz, önállóan tanultál meg?

Igen, könyvekből, oktató DVD-kből tanultam meg. Vettem 2-3 órát egy bűvésztanártól kíváncsiságból, de inkább maradt az autodidakta mód. Sopronban nem is nagyon volt lehetőség mástól tanulni, itt rajtam kívül tudtommal nincs bűvész, feljárni Budapestre hetente és kifizetni egy bűvésztanárt, nekem nem nagyon volt opció.

Mikor fordult nálad a bűvészkedés annyira komolyra, hogy úgy döntöttél, ebből szeretnél megélni?

Nem volt egy konkrét pont ahol átbillent, inkább ez egy folyamat eredménye. Szüleim mondták, hogy tök jó, hogy ennyi időt beleraksz a bűvészkedésbe, vásárolod a paklikat, kellékeket, de jó lenne, ha ebből valamit vissza is tudnál hozni, menjél el fellépni. Az első nyilvános fellépésem a Hunyadiban volt, Anyukám szervezte. Ez egy fél órás műsor volt, nem volt könnyű, mert remegtem rettenetesen, de jól fogadtak a gyerekek. A fellépésért kaptam 3000 Ft-ot és végtelenül büszke voltam magamra.

Azóta jó pár év eltelt, és sokfelé felléptél már… Mik voltak a legnagyobb élmények ezek között?

Igen, ezért jó dolog bűvészkedni, mert sokfelé eljut az ember. Például most januárban voltam Indiában, azt nagyon élveztem. Ez egy technológiai fesztivál volt, három nap alatt tízszer léptem fel, úgyhogy elég sűrű volt a program. Nap közben kisebb fellépések voltak 300-400 fős közönség előtt, utolsó nap este pedig volt egy kétezer fős nagy gála, na, azt nagyon élveztem, az volt az eddigi legnagyobb közönségem. Rengeteg energiát kap az ember a színpadon.

A környező országokba szoktam viszonylag sűrűn járni, havonta egyszer legalább, Ausztriába, Szlovákiába, Romániába. Négy évvel ezelőtt pedig Amerikában töltöttem két és fél hónapot, de akkor inkább csak önszorgalomból kimentem és beestek melók.

Ezek szerint sokféle közönséggel volt már dolgod. Fel tudtál fedezni különbségeket abban, hogy ki hogyan reagál a trükkjeidre?

Igen. Indiában például elég gyakori volt az, hogy műsor után odajöttek és megkérdezték, hogy akkor most ez fekete mágia? Teljesen komolyan nekik aggályuk volt, hogy ez nem valami tiltott dolog-e, hogy nem használok-e felsőbbrendű erőket ahhoz, hogy megcsináljam a trükköket. És el kellett mondanom, hogy nem, ez csak egy bűvész trükk volt. Ott például a citromos trükköt mutattam be nekik, ami egy elég erős trükk. Abban az történik, hogy a néző kiválaszt egy kártyalapot, aláírja, én letépem a sarkát és odaadom a nézőnek. A sarkot a néző fogja a kezében, aztán onnét eltűnik és belekerül egy citromba, amit felvághatok én is és felvághat a néző is, az ott benne lesz. És az tényleg az a sarok, ami eltűnik a kezéből, tehát ez egy baromi erős trükk. De itthon nyilván senki nem arra gondol, hogy valami természetfeletti dolgot láttak, hanem arra, hogy ez egy ügyes trükk. Itthon olyan sosincs, hogy műsor után tömegével jönnek oda az emberhez és kérnek autogramot meg fotózkodnak.

Mi magyarok kicsit visszafogottabbak vagyunk, nem?

Igen, sokkal visszafogottabbak vagyunk ilyen téren. Indiában nyilván az is kuriózum volt, hogy Európából érkeztem, mindenkinél egy fejjel magasabb voltam, fehér bőröm van, ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy odajöjjenek hozzám.

Az amerikai közönség milyen?

Ott is van különbség a magyarhoz képest, sokkal jobban felvállalják, hogy ők most meglepődtek, megmutatják a többieknek is. Sokkal látványosabb reakciókat kap tőlük az ember.

Neked ez a látványosabb reakció jobban esik?

Nyilván, ha az ember nagyobb reakciót tud kiváltani a közönségből, akkor az jobban esik. De tök érdekes, hogy amikor valaki igazán ledöbben egy trükkön, akkor ott nem lesznek hangos reakciók, ott csak annyit fogsz látni, hogy kinyílik a szeme, csendben néz és látod rajta, hogy gondolkodik és nagyon megrengetted benne a dolgokat. A döbbent csend néha a legerősebb reakció.

A bűvészkedésnek vannak különböző műfajai?

Vannak különböző kategóriák, műfajok. Van a klasszikus színpadi bűvészet, inkább manipulációnak mondanám, amikor kiáll a bűvész a színpadra és például kártyákat szed elő a levegőből, selyemkendőkkel bűvészkedik vagy cilinderrel. Aztán van a színpadi nagyillúzió, ennek tipikus példája, amikor kettéfűrészelik a dobozban a nőt. És van a mikromágia, aminek kicsit szerencsétlen neve van magyarul, de ilyenre fordították… Ennek az a lényege, hogy a nézőkhöz közel bűvészkedek. Például odamegyek asztalokhoz, vagy a nézők között sétálok és személyesen közvetlenül nekik mutatok trükköket és a trükkök nagy része a nézők kezében történik. Ezeken kívül van még a stand up bűvészet, ami kis színpadi előadásokat jelent, 50-100 fős közönség előtt. Aztán ezeken a kategóriákon belül millió egy trükkből lehet válogatni.

Ezek közül a mikromágia tűnik a legnehezebbnek nekem, mert ahogy mondtad, minden a néző orra előtt történik.

Így van, ez a legnehezebb. Egyrészt a kihívás miatt szeretem, másrészt mert végtelenül személyes élmény a nézőknek. Ennél közvetlenebb dolgot nem nagyon tudsz elképzelni. Nehezebb csalni, mert közel vannak, mindent látnak, de tudom a figyelmüket úgy irányítani, hogy ez megoldható.

Az emberek figyelmét mennyire nehéz irányítani? Ez tényleg mindenkinél egyformán működik?

Alapvetően minden ember ugyanúgy működik, igen. Általában a bűvész trükkök úgy épülnek fel, hogy elég komolyan számításba vesszük azt, hogy a néző hogy fog reagálni. Egy trükknél szinte száz százalékos biztonsággal meg tudjuk mondani, hogy az adott pillanatban a néző hova fog nézni, mit fog reagálni. Amik pedig nem annyira megtervezett pillanatok, azoknál látom az alkalmat és kihasználom. Például ha egy párnak bűvészkedek, és valamiért összenéznek, az a fél pillanat nekem elég arra, hogy megcsináljam, amit nem szabad, hogy észrevegyenek. Vannak olyan nézők, akikkel nehezebb egy kicsit, mert jobban odafigyelnek, és nem hagyják magukat annyira vezetni, de erre is megvan a megoldás. De azt nem mondhatom el, hogy mi…

Gondolom a Te figyelmedet azért nehezebb elvonni. Téged már kevés dolog tud meglepni egy bűvész előadásán, igaz?

Sajnos igen, és tényleg komolyan mondom, hogy sajnos. Ha már hosszabb ideje bűvészkedik az ember, akkor teljesen más szemmel nézi a trükköket és nem feltétlenül olyan dolgokra figyel, amikre mondjuk egy laikus néző figyelne. Nagy öröm egyébként, amikor valaki igazán át tud verni. Biztos, hogy a többi bűvésszel is így van ez. Ha valami olyat látunk, amiről nem tudjuk, hogy hogyan csinálta a kolléga, akkor annak nagyon örülünk, mert így mi is megkapjuk azt az érzést, amit a laikusok, és amit mi ritkán tudunk átélni.

Van most itt nálad egy pakli kártya, ez speciális kártya?

Ez egy amerikai kártya, annyi a különbség az átlagos paklikhoz képest, hogy ez egy jó minőségű kártya, papír alapú és van rajta egy bevonat, ami alkalmassá teszi arra, hogy trükköket mutassanak be vele. Nagyon jól csúszik, rugalmas, az sem mindegy, hogyan vannak vágva a kártyalapok. Ha nincsenek jól vágva, nem tudod őket simán egymásba csúsztatni.

Meddig tudsz használni egy paklit?

Ha gyakorlok vele, akkor kb. 1 hét alatt elkopik simán. Ha pedig fellépni megyek, akkor nézőszámtól függően 1-2, akár 3 pakli kártya is elfogy egy előadáson. Ez azért van, mert minden egyes asztalnál ahol vagyok, mindig otthagyok legalább egy kártyalapot, amivel az adott trükköt éppen csináltuk. Úgyhogy ez fogyóeszköz, nagytételben vásárolom a bűvészboltban. Mindig örülnek nekem, ha megyek. Ezeket a paklikat tizenkettesével csomagolják téglákba, ebből szoktam venni nyolc darabot. Az 96 darab pakli, az egy darabig azért elég.

Azt olvastam, hogy a bűvészeknek van etikai kódexe. Ez igaz?

Vannak íratlan szabályok, sőt, vannak bűvész szövetségek, szervezetek, ahol még írott szabályok is vannak. Nagyjából ezek ugyanarról szólnak, például hogy nem mondjuk el a nézőnek a trükköt, nem leplezzük le a trükköket, mi bűvészek egymás trükkjeit nem nyúljuk le, és itt inkább az előadásmód a lényeg. Tehát nem adom elő ugyanazt a trükköt, ugyanazzal a szöveggel, ugyanolyan koreográfiával.

Minél régebb óta bűvészkedik valaki, annál könnyebben megtalálja a saját stílusát, amilyenre az összes trükkjét formálja majd. Ha például bemegy egy bűvészboltba, vesz egy trükköt, – mert ez egy teljesen hétköznapi szituáció -, akkor azt a trükköt kicsit át tudja alakítani úgy, hogy passzoljon a stílusához, vagy az alkalomhoz. Ezek viszonylag gyúrható dolgok.

Hogyan tudnád jellemezni a saját stílusodat?

Igyekszem fiatalos, modern, pörgős előadást csinálni, ami nem annyira komoly, inkább humoros. De azért kicsit elegáns is, tehát fontos, hogy ne menjen át bohóckodásba. Arra különösen figyelek, hogy ne bűvészbolti kellékekkel dolgozzak, hanem hétköznapi tárgyakkal. Mert amit ismer a hétköznapjaiból, ahhoz a néző is sokkal könnyebben tud viszonyulni, mint egy flitteres dobozhoz, amiből selyemkendők bukkannak elő. Azt nem nagyon lehet hova tenni. Ha megjelenik a borosüveg a semmiből, vagy egy citromban benne van egy kártyalap, arról mindenki tudja, hogy ennek nem lenne szabad megtörténnie.

A fellépő repertoárom szűk, és lassan változnak benne a trükkök, mert ahhoz, hogy igazán jó legyen, nagyon sokszor meg kell csinálni. Azért egy – másfél évente lecserélődik a teljes repertoár, de ez lassú folyamat. A nagyobb munka igazából az előadásmód begyakorlása, mert egy trükk technikai része annyira már nem nagy kihívás. Inkább az, hogy a bemutatása igazán szórakoztató legyen és egyedi. Az a jó, hogy ha valaki látja a műsoromat, akkor felismeri, hogy na, ez a Csirmaz András volt.

Laikus vendégként megszeppenve áll az ember a Soproni Kutyasuli udvarán: a jó modort még épp csak tanuló, termetes kutyák káoszát és tétova gazdáikat tisztes távolságból figyeli. Aztán érkeznek az oktatók, rászólnak a hangoskodókra, hogy „hééélóóó”, és kutyák, emberek is megnyugszanak. Mert semmi kétség: az irányítás az ő kezükben van. Póráznak, fojtóláncnak, erőszaknak helye itt nincs. Az eszköztár klikkerekből, jutalomfalatokból és egy magyar kutyanevelési módszerből áll. Kozák Enikő közel három éve indította kutyasuliját, ahol látszólag engedelmességre tanítják az ebeket. Valójában ennél sokkal többről van szó.

Az egyre népszerűbb, magyar eredetű Tükör Módszer szerint dolgoztok a Soproni Kutyasuliban. Mit jelent ez pontosan?

Számomra a Tükör Módszer nem feltétlenül csak a kutyához köthető, hanem az egész világhoz. De ha a kutyázásból indulok ki, akkor ez annyit jelent, hogy a kutya visszatükrözi azt, hogy én milyen gazda vagyok. Amikor én nem tudom behívni a kutyámat, akkor ő nekem pontosan megmutatja, hogy valami nem oké a kapcsolatunkban, mert ő megteheti, hogy elengedi a füle mellett azt, amit én kérek. Tehát ahhoz, hogy a kutyám változzon, először nekem kell változnom. Amikor ez a változás megtörténik bennem, akkor azt a kutya automatikusan tükrözi vissza.

A tanítás során nem sablonokat használunk, mert minden gazda más, és minden kutya más. Nincs olyan, hogy egy ültetést csak egy módon lehet megtanulni, és ha a kutya azt nem csinálja meg, akkor az a kutya hülye. Ez csak azt jelenti, hogy őhozzá más az út.

Hogy zajlik nálatok egy foglalkozás?

Bejönnek pórázon a gazdik, majd az első öt percben elengedjük a kutyákat. Ha nagyon friss a banda, egyenként engedem el őket, mert amíg összeszokik a falka, előfordul nézeteltérés a kutyák között. Egy szabály van: nem lehet agresszió. Jelen pillanatban én vagyok a csoportvezető, én foglalkozom a gazdikkal, és van még a pályán rajtam kívül egy vagy két segítő, akik pedig a kutyákkal foglalkoznak, hogy mi nyugodtan tudjunk beszélgetni.

Amikor feladatokat csinálunk, akkor szétszaladunk, és mindenki behívhatja a saját kutyáját, tehát nem veszünk ki kutyát gazdi kezéből. Nekik kell ezt csinálni és megtanulni, mert nekem hiába működik egy kutya, ha a gazdája nem gyakorol vele, neki nem fog.

A feladatok során vannak különböző játékok, ezek arra mennek ki, hogy egy kicsit jobban megismerjék a gazdik a kutyáikat, felismerjenek bizonyos problémákat és azt, hogy a kutya mit miért csinál. A kutya sosem akar kiszúrni senkivel, bennük nincs rosszindulat. Egyszerűen valami okozza a problémás viselkedést, és én mindig ezeket az okokat keresem. Ha az ok megvan, akkor már tudunk a megoldáson gondolkodni.

A tanításhoz a klikker képzést használjuk, ez egy pozitív megerősítésen alapuló tanítás. Annyiról szól, hogy minden klikk után jár egy jutalomfalat. Nem erőszakolunk meg állatot tanítás során, nincs olyan, hogy lenyomom a fenekét hogy leüljön, vagy ráfekszem a marjára, hogy lefeküdjön. Ez mind a kutya döntése kell legyen. Nagyon szeretnek a klikker módszerrel tanulni, így a figyelmüket, az együttműködésüket is jobban el tudjuk kapni, mint amikor pórázon rángatjuk őket végig az utcán.

Ugyanakkor igenis vannak olyan részei a tanfolyamnak, amikor a gazdának mint tekintélynek kell megjelennie. Akkor nincs cukiság és kedvesség, hanem szabályokat kell felállítani, és igenis a kutyát a helyére kell rendezni. Ebben segítünk: hogy kialakuljon a megfelelő sorrend, hierarchia családon belül, hogy kinek mit lehet. Amikor egy kutyának mindent lehet, abból nagyon nagy a baj, ott én nem tartom szerencsésnek a demokráciát.

Szeretnénk, hogy a gazdák tudatossá váljanak nálunk, tudják kontrollálni a kutyájukat. Onnan lehet megismerni a jó kutyást, hogy szereti a környezete. Én ezt nagyon fontosnak tartom, mert van azért küzdelem a kutyások és nem kutyások között, nagyon sok a felelőtlen gazda.

Tehát tulajdonképpen ezeken a tanfolyamokon az embereket is nevelitek kicsit?

Jól látod, bár nem szeretjük előre lelőni a poént, mert ha én azt írnám ki, hogy ez egy gazdaképző, akkor nem sok mindenki jönne el. Alapvetően, amit elsőre látnak, hogy a kutyával valami baj van. És aztán szépen lassan kezdjük el boncolgatni azt, hogy mi az oka, hogy a kutya ezt vagy azt csinálja. Ilyenkor kezdenek rájönni arra, hogy nekik kell először változni, és igen, őrületes változásokat látok itt. Az egyik tanfolyamra például járt egy 13 éves kislány, egy félősebb kutyával. A kislány nagyon sokáig nem szólalt meg a csoportban. Aztán ahogy elkezdett nyitni, a kutya is elkezdett nyitni, egymás mellett kezdtek el nevelkedni. Hihetetlen volt látni, hogy egy 13 éves kislány milyen felelősségteljesen képes nevelni a kutyáját.

Előfordul, hogy a gazdik itt a kutyájuk segítségével olyan problémákat oldanak meg a saját életükben, amire lehet, hogy egyébként nem találtak volna választ. A kutya azért egy csodálatos lény, mert a saját személyiségünket fejleszti. De csak akkor, ha én észreveszem azt, hogy ő nekem mit mutat meg, és merek belenézni abba a tükörbe. Ez sokszor fáj, vannak sírások, van, amikor tényleg nagy felismerések jönnek, és a kutya segít megoldani valamit.

Ami számomra még ennek a csodáját adja az az, hogy a kutya által olyan emberek találkoznak itt, akik egyébként lehet, hogy az életben soha nem találkoznának. Jó látni, amikor egy csoportos foglalkozáson az emberek egy csapattá válnak. Nagyon sok csapatépítő játékunk van a tanfolyamon, ilyenkor együtt oldanak meg problémákat, ha valaki el van kenődve, segítenek neki. Vannak olyan különleges csoportok is, akik aztán összejárnak később, barátságok is szövődnek.

Azt mondtad, az a célotok, hogy a gazdik, akik hozzátok járnak, tudatossá váljanak. Milyen a nem tudatos kutyatartó?

A tudatosság hiánya ott kezdődik, amikor a gazdák a városban nem szedik föl a kutyájuk után a piszkot. Ez teljesen jogosan szúrja a szemét a nem kutyásoknak. Ha én kutyatartó vagyok, az felelősséggel jár, és ehhez hozzá tartozik, hogy összeszedem a kutyapiszkot. Ugyanígy az is komoly probléma, ha nem mozgatják le a kutyát és nem gondolnak bele, hogy milyen igényei vannak az állatnak. Ennek az a következménye, hogy viselkedésproblémák jönnek elő.

Szeretném azt elérni, hogy az emberek előre gondolkodjanak. Nagyon kellemes élmény volt például, amikor valaki idejött hozzám mielőtt elhozta volna a kölyköt az alomból, és megkérdezte, hogy mit és hogyan kellene csinálni, amikor megérkezik hozzájuk a kiskutya. Na most ennél egyel előrébb is lehetne gondolkodni úgy, hogy amikor valakinek megtetszik egy kutya, – mert alapvetően küllem alapján döntenek az emberek –, akkor felkeres egy szakembert hogy átbeszéljék, hogy a választott kutyának mik az igényei, milyen az életritmusa. Mert most nagyon nagy divat például a beagle, aki egy iszonyatosan okos kutya, csak nem egyszerű, és azt gondolom, hogy nem egy első kutyának való. Persze, nagyon puha a szőre és hosszú a füle, és a lakásban nagyon cuki, de kivisszük az
erdőbe és pillanatok alatt előtör belőle az ösztönlény, aki már nem figyel olyan szépen mint otthon. Mert ő egy keményfejű vadászkutya, az a dolga, hogy menjen és sok társával együtt hajtsa a rókát. Nem kifejezetten arra termett ő, hogy együttműködjön és a gazdi mellett sétáljon, viszont tudatos neveléssel és következetességgel nagyon sok mindent el lehet érni egy kevésbé együttműködő fajtánál is.

Általánosságban szerintem az a fontos, hogy mindig úgy legyen, ahogy elképzelem. Ha megkérem, hogy üljön le, akkor leül. Ne az legyen, hogy nem ül le és akkor hagyom. Ezek miatt az apró következetlenségek miatt a kutya előbb utóbb azt mondja, hogy úgyis az lesz, amit én akarok. És abból van a káosz.

Van már az az állapot, amikor egy kutyával nem lehet mit kezdeni? Mert már annyi idős, vagy mert már annyira megszokta a rendszert amiben él, hogy nem lehet változtatni rajta?

Léteznek beégett viselkedések, de én azt gondolom, hogy soha nincs késő. Az a tapasztalat, hogy minden a gazdán múlik: ha ő motivált, elhivatott és hajlandó tenni a változásért, akkor a kutya fog változni. Nekem az egyik kutyám, az Öregasszony erre a legjobb példa, mert hét évig dekkolt egy udvaron, ő a világból semmit nem ismert. Mégis, ma már eljön velem cukrászdába, étterembe, sőt, egy időben járt velem irodába dolgozni. Ha sétálunk, nem megy el, pedig nagyon komoly behívási problémáink voltak, de a kapcsolatépítéssel, a tanítással és a szabályokkal, meg azzal, hogy adtam neki feladatot, nagyon sokat el tudtunk érni.

Te ezek szerint az Öregasszony által találkoztál a Tükör Módszerrel?

Igen. Amikor az én kutyám meghalt, nagyon hiányzott valami, ezért gondoltam, hogy egy héten egyszer elvisszük sétálni a volt párom kutyáját, az Öregasszonyt. Abból a heti egy alkalomból lett kettő, majd három, aztán felkerestem egy kutyasulit is. Ott meg is tanulta az ül – fekszik – marad-ot, de arra a problémámra, hogy ne menjen el, ne üvöltsön az autóban, vagy ne zabáljon fel különböző dolgokat a földről, azokban nem kaptam segítséget. Aztán egy barátnőm mondta, hogy ő Budapesten járt már tüköriskolába, és hogy nézzünk utána, mert lehet, hogy az segít. Szombathelyen volt már akkor tüköriskola, úgyhogy oda jártam az alap- és középfokra, aztán onnantól kezdve berántott a dolog.

Hogy jutott ez odáig, hogy nyitsz egy sulit is?

Ennek a kutyának voltak agressziós problémái más kutyákkal, mert nála a szocializáció egy az egyben kimaradt. Aztán elkezdtem szemináriumokra járni, beszéltem más oktatókkal, voltunk egy-két terápián és egyszer csak egy zalaegerszegi sétán találtam magam, ahol 150 kutyával sétáltunk 15 km-t és a kutyámmal nem volt probléma. Nekem egy iszonyatosan jó élmény volt ez, és nagy vágyam volt, hogy itt Sopronban is lássák az emberek, hogy lehet úgy is élni a kutyával, hogy nem egy problémát jelent, hanem ő a társam és elvihetem magammal bárhova. Végig lehet sétálni a kutyával póráz nélkül a Várkerületen úgy, hogy senkit nem zavarunk. De ehhez sok munka, kontroll és odafigyelés kell. Nekem hiányzott, hogy nem találtam Sopronban olyan megoldást, ami ezt segítené. Amit én átéltem az egy nagyon nagy katarzis volt akkoriban, ezt szerettem volna továbbadni.

A suli mellett újabban sétákat is szerveztek a kutyásoknak. Ezekhez bárki csatlakozhat?

Bárki számára nyitott ez a lehetőség, de jellemzően olyanok csapódnak itt össze, akik jártak hozzánk tanfolyamra. Nekik a hitvallásuk is nagyon azonos: tudják, hogy ki, mit, miért csinál a kutyájával és tudják azt is, hogy feltehetőleg nem lesz agresszió a csoportban, hiszen a kutyák már végigjártak itt egy-egy tanfolyamot.

Azért egy erdei séta mindig nagy kihívás, ilyenkor harminc kutya sétál együtt póráz nélkül. De amikor jön szembe mondjuk egy anyuka babakocsival vagy egy futó, mindenki be tudja hívni a kutyáját, le tudja ültetni, és ez nyilván egy sokkal jobb kép a kutyásokról. Én a póráz nélküliség mellett vagyok, viszont az fontos, hogy ezzel a környezetünket ne zavarjuk.

Nagyon szeretnék szervezni majd egy olyan kutyaovit is, amikor a kutyusokkal a belvárosban sétálunk, hogy azt lássák az emberek, hogy nem terhei vagyunk a városnak. Most elkezdtük ezekkel az erdei sétákkal, aztán meglátjuk, hogy hogyan lehetne ezt bővíteni. Ötlet van sok.

Március óta létezik egy podcast, vagyis online rádiócsatorna, ami egyelőre nem csak Magyarországon, de Európában, sőt, talán kerek e világon is egyedüliként foglalkozik kórusügyekkel. Bognár Lászlót az amatőr kórustagsága és a sokéves újságírói tapasztalata vezérelte e podcast indítására. Az 5. szólam azokért van, akiket a művészeti munkán felül a kórusok menedzselése is érdekel, és akiknek – Lacihoz hasonlóan – a kórusügy szívügy.

Tartalmilag és műfajilag is egy újszerű kezdeményezést indítottál. Miért épp a podcast műfaját választottad?

Egyrészt, mert a pályámat rádiósként kezdtem. Másrészt azt gondolom, hogy az ilyen kicsi, ellenben elkötelezett közösségek számára, mint a kórusok, a podcast vagy valamilyen internetes megjelenési forma lehet az a mód, ami fenntartható, és elég célzottan tudja elérni azokat, akik érdeklődnek egy adott téma iránt.

Amikor azt mondod fenntartható, akkor mire gondolsz?

A podcast abban különbözik a rádiózástól, hogy nincs komolyabb technikai követelménye: egy mikrofonos headsettel meg számítógéppel el lehet kezdeni, vagyis nagyon kis befektetéssel neki lehet indulni. Persze ha az ember nagyon igényes hangminőséget szeretne, akkor határ a csillagos ég. De ahogy a blogoláshoz alapvetően gondolatok kellenek meg egy számítógép, úgy egy podcast indításához sincs sokkal több dologra szükség.

Itthon vagy külföldön van olyan podcast, ami hasonló témákkal foglalkozik, mint az 5. Szólam?

Magyarországon tudtommal nincs, és külföldön sem találtam olyat, ami kórusmenedzsmentről szólna. A BBC-nek van egy heti két órás műsora vasárnap délutánonként, ami kóruszenével foglalkozik. Ők a zenei részre fűzik fel a műsort. Én, mivel zenei szakképzést nem kaptam, ezért ilyen kérdéseknek csak szakértő társaságában futnék neki. De azért mégis van kóruszene az adásokban, mert, ahogy én tudom, máshol nincs megjelenési lehetősége az amatőr kórusoknak.

Angliában van még egy „testvérpodcastom”, azt két fiatal karnagy csinálja. Ők arra fektetik a hangsúlyt, hogy tippeket adjanak karvezetőknek, hogy hogyan legyenek összeszedettebbek a próbákon, vagy hogyan szervezzenek közös fellépéseket más kórusokkal. De az kifejezetten karnagyoknak szól. Most még az én podcastomat is döntően karnagyok hallgatják, de szeretném, ha idővel mindenki megismerné, aki a kórusok körül tevékenykedik.

Mi adta az ötletet ehhez a témához? Miért gondoltad úgy, hogy beszélni kell a kórusok menedzseléséről, életéről?

Én a Kórus Spontánusz tagja vagyok, és fellépések előtt vagy azok után nagyon sokat szoktunk beszélgetni karnagyunkkal, Kocsis-Holper Zoltánnal és a többiekkel arról, hogy ki mit lát, tapasztal, merre lenne érdemes továbbmennünk, mik a lehetőségeink. Másrészt rendszeresen kapunk híreket arról, hogy más kórusokkal mi a helyzet, ki szervez valami érdekes projektet.

Például a soproni Fidelissima Vegyeskar éppen most él át egy nagyon intenzív időszakot, hiszen ők karnagyot és kórustitkárt váltottak egyszerre. Ezeket a híreket mi megbeszéljük egymás között, de azt gondoltam, hogy talán jó lenne közkinccsé is tenni.

Persze sok közös téma van még, például hogy honnan szerezzünk forrást az énekkar működtetéséhez. Nagyon sok amatőr kórusnak okoz fejtörést, hogy milyen célokra és milyen forrásokból lehet pénzt, eszközöket szerezni. Most néhány napja olvastam egy budapesti együttesről, amelyik közösségi finanszírozást használ, így próbál egy projektjére pénzt szerezni. Hasonló kezdeményezésről sem hallottam korábban. A hazai amatőr kórusok még nem nagyon foglalkoznak ilyenekkel, de lehet, hogy pont annak a hatására, hogy erről beszélünk, valahol valaki belevág egy ilyen kampányba.

Leginkább tehát a szervezést, a hatékony működést, a menedzsmentet érintő kérdésekkel szeretnék foglalkozni, ez az egyik fő vonala a podcastnak. A másik pedig, hogy szeretnék bemutatni jó gyakorlatokat, kórustalálkozókat és ehhez hasonló kezdeményezéseket, amik picit megmozdítják ezt az egész szférát, és talán segítenek a kórusoknak egymásra találni. Mert itt a régióban mi viszonylag jól ismerjük egymást, de nem tudjuk, mi történik Békéscsabán vagy Szarvason, szeretném picit ezt a kommunikációt is élénkíteni.

 Milyen eredményeket vársz ettől?

Én azt szeretném elérni – mondjuk, legyünk merészek – 5 éven belül, hogy a magyarországi kórusok tudjanak egymásról, ne kelljen nekik annyit keresgélni egy koprodukcióhoz, és hogy picit tudatosabbak legyenek a menedzsment terén.

Az is a célom, hogy azt a tudást, ami megvan egyikünknél-másikunknál, közkinccsé tegyük. Vízióm a nagyon önfeledten működő amatőr kórusok közössége, ahol nem okoz problémát, ha ki akarnak adni egy cd-t vagy meg akarnak jelenni valamilyen formában, mert vagy nagyon jók a forrásszerzésben, vagy nagyon jók technikailag, és meg tudják csinálni maguknak.

Szerintem az a legfontosabb, hogy ráébresszék őket, hogy vannak lehetőségeik, olyanok, amikre nem is gondoltak volna, és legyen segítség, lehessen valakihez fordulni, ha elakadnak vagy kérdésük van. Az mindegy, hogy az én vagyok vagy egy másik szervezet, ha ez megvan, akkor a működés gördülékenyebb lesz szerintem.

A honlapodon utalsz arra, hogy külföldön sok minden működik már jól, amit érdemes lenne behozni Magyarországra. Mik ezek? Miben annyira más a külföldi kórusok helyzete, mint az itthoniaké?

Én azt veszem észre, hogy külföldön sokkal lazábban, szabadabban, kreatívabban állnak hozzá a kórusok a mindennapi működésükhöz, és itt nem a fegyelemről beszélek. Hanem arról, hogy hogyan tartják a kapcsolatot a saját közönségükkel, mennyire nyitottak az új technológiákra. Mert igen, vannak a koncertek, de el lehet érni a közönséget más csatornákon is. A közösségi média, a Youtube, a Soundcloud sokkal könnyebbé teszik a kórusoknak a potenciális közönségük elérését, mint ahogyan ez öt vagy tíz évvel ezelőtt működött.

Egyébként az is egy teljesen érvényes dolog, ha egy kórus „csak” a komolyzenét értőkhöz szeretne szólni, akiknek az életében egy fix pont az, hogy havonta eljárnak valamilyen komolyzenei koncertre. Erre vannak kialakult nyilvánossági technikák, hogy hova tegyünk plakátot, hol hirdessük a koncertet.

Viszont ha szeretnénk új közönség felé nyitni, akkor fel kell venni olyan szokásokat, amiket az a célcsoport vagy korosztály követ, akikhez szólni szeretnénk: meg kell figyelnünk, hol mozognak, milyen médiumot fogyasztanak, vagy akár személyesen kell odamenni hozzájuk és megszólítani őket.

Én azt gondolom, hogy azokat az embereket is meg lehet szólítani, akik alapvetően idegenkednek egy komolyzenei koncerttől, mert oda be kell ülniük, fegyelmezetten kell viselkedniük, nem vehetik fel a telefont, ha csörög, nem írhatnak a Facebook-on a haverjaiknak. De elmegyünk abba környezetbe, ahol ők vannak – mondjuk egy flashmobbal –, akkor úgy lehet hozzájuk közelebb vinni a komolyzenét, hogy nekik első körben nem is kellett csinálni semmit.

Azt látom, hogy külföldön ezeket a trendeket sokkal könnyebben tudják követni a kórusok. Lehet, hogy itt is csak arra van szükség, hogy felvessük ezt a témát valamilyen fórumon.

Azért itthoni, jó gyakorlatokra is tudsz példát mondani?

Persze! Most szerénytelen leszek, és hazabeszélek: a Kórus Spontánusszal tavaly nyáron Rigában voltunk, a Kórusolimpián. Mi erre elég masszívan rákészültünk, lényegében egy évig minden megmozdulásunk arról szólt, hogy mi Rigába utazunk. Ennek volt egy művészeti vonala, hogy a kórus felkészüljön lélekben, koncentrációban a darabokból, és a versenyen minden rendben menjen. De a felkészülésnek volt egy nagyon komoly szervezési része is, amiről általában nem szoktunk beszélni. Pedig nagyon hasznos lehet!

Nálunk ez a rendszer úgy működött, hogy senki nem csinált mást csak azt, amiben ő jó. Nagy tanulsága volt a múlt évnek, hogy ha a karvezető mellett csak egy kórustitkár van, akkor az ő ideje, energiája egy idő után nem elég az összes feladat megoldására. Szerencsére időben ráeszméltünk, hogy a kórusnak van harminc tagja, és mindenki ért valamihez, ami hasznos a közös cél szempontjából, és ki lehet alakítani stábokat a kóruson belül minden feladatra (díszlettervezés, marketing koncertek kiszolgálása, közönségszervezés), így egy-egy emberre kevesebb feladat jut. Mert amikor fellépés van, és áll velünk szemben a karnagy és vezényel, az nem egy demokratikus dolog. De ezt leszámítva egy kórus életében minden más dolog az, és tök jó, ha egy kórus felismeri azt, hogy ők egy demokratikus közösség, és a tagok elkezdenek feladatokat választani.

A Kórus Spontánusz fellépése a rigai Kórusolimpián.

Egy másik példa: nemrég jártam a Szinkópa című kórustalálkozón Budapesten, hasonlóhoz még nem volt szerencsém soha. Ez a kórustalálkozó nem arról szólt, mint általában, hogy a kórusok fellépnek külön-külön meg együtt is, és akkor az 3 óra hosszát tart, és a végén már nem nagyon van olyan ember, aki tudja a lépést tartani velük. Ez a kórustalálkozó arra szolgált, hogy a kórustagok a nap folyamán mindenféle workshopokban, műhelyekben saját magukkal foglalkozhassanak: hangképzéssel, színpadi megjelenéssel, minden olyan aspektussal, amivel szembesülhetnek a művészeti munka során, de korábban nem volt lehetőségük ezeket a készségeiket fejleszteni.

A Szinkópa találkozóról tudósítottál is az egyik podcast epizódban, és egy számomra nagyon érdekes interjú is hallható benne…

Csemiczky Miklósra gondolsz? Igen, a találkozón volt szerencsém vele beszélgetni. Ő kortárs zeneszerző, aki kórusműveket szerez.

Arra voltam többek közt kíváncsi, hogy ő mennyit érez abból, hogy vannak az amatőr kórusok körében „felkapott” darabjai. Hogy ez a népszerűség összemérhető-e mondjuk egy könnyűzenei szerző népszerűségével?

Mert egyébként nagyon izgalmas, hogy amíg egy népszerű popdal attól népszerű, hogy sokan hallgatják, addig. ezeket a kórusműveket nemcsak hallgatod, hanem te énekled, te vagy az előadója, és ez egy teljesen más minőség. Ezekben a darabokban egyébként lehet könnyűzenei motívumokat is hallani, és te is felismerheted, hogy valamelyik dallam például egy rockzenekar számában is visszaköszön. Lehet, hogy ez csak a véletlen műve, és csak azért van, mert itt van a levegőben, és ugyanazt a fordulatot hallja az egyik dalszerző és a másik zeneszerző is. Végül ugyanabból a gondolatból születhet egy rock ballada és egy kórusmű is.

Sokan azt gondolják, hogy a kortárs zene az egy borzasztó, hallgathatatlan valami. Igen, van ilyen is, de létezik nagyon kellemes, hallgatható kortárs zene is. Olvastam, hogy Amerikában például a tizenéves korosztály már úgy állítja össze a saját playlistjét, hogy abban eltűnnek a műfaji határok. Tehát egy komolyzenei művet ugyanúgy követhet egy Justin Bieber-szám, pedig ez nekünk innen Közép-Európából és ennyi idősen szemlélve szinte elképzelhetetlen.

Pedig téged is fiatalon fogott meg a kóruszene. Középiskolásként kezdted, igaz?

Igen, de a történet kicsit korábbra nyúlik vissza: én zenei általános iskolába jártam, de nem voltam zenetagozatos. Pedig az iskolában csak az lehet kórustag, aki zenetagozatos. Nekem végig ötösöm volt énekből, de emiatt a szabály miatt nem járhattam énekkarba. Viszont miközben a zenetagozatos osztálytársaimnak középiskolára elegük lett a kóruslétből, nekem épp addigra jött meg a kedvem hozzá, és nagyon jól éreztem magam a középiskolai kórusban.

Aztán meghívást kaptam a Kórus Spontánuszba, ami egy nagy megtiszteltetés volt, mert már sokat hallottam róluk. Nagyon jó volt valakihez, valahova tartozni. Az idők során sok barátságot és sok olyan élményt kaptam a kórustól, amihez máshogy nem jutottam volna hozzá. Amikor például kórustalálkozókon jártunk, akkor nagyon jó volt látni más kórusoknak a közösségét, azt a közelséget, amit az ad, hogy mindannyian tudjuk egymásról, hogy ugyanaz a cél vezérel minket. Amikor az ember belenéz egy másik kórustag szemébe, akkor ugyanazt a csillogást vagy fényt látja. Ez erőt ad ahhoz, hogy odategyük magunkat a fellépéseken, és utána beszélgessünk arról, hogy a kemény munka mellett mekkora móka ez, és milyen fontos, hogy az ember élvezze azt, amit csinál.

Azt mondod kemény munka, és ebben a kórusvezető szerepe nyilvánvaló. De mi kell még ahhoz, hogy megszólaljon egy zenemű?

Ha egy karvezetőt kérdeznél, biztosan mást mondana, mint én, mert én laikus szemmel látom ezt a dolgot. Szerintem a darab tudása és a koncentráció az alap.

Ha mindez mindenkinél egyformán megvan, akkor a dolog egy ponton elkezd összeérni, és akkor elindulnak azok a folyamatok, amiket talán tudatosan már nem is lehet irányítani. Valami olyasmi történik, amit külön-külön biztos, hogy nem tudnánk elérni.

Ha veszel például harminc kórusénekest, felveszed a hangjukat egyenként, és a hangokat utána többsávos keverőprogrammal összekevered, akkor ott van az a harminc hang, de valahogy nem ér össze. Nem lesz olyan, mint amikor ugyanaz a harminc énekes egymás mellett áll és együtt énekli ugyanazt. Mert olyankor halljuk egymást, hat egymásra az énekhangunk, és ez olyan energiákat szabadít fel, ami által az egész valami sokkal több lesz. Nekem kórustagként ez az, ami fontos, ez az oka annak, hogy kórustag vagyok: nap mint nap „minicsodákat” élek át.

Nagyváradi Andrea az ország egyik legvagányabb és legszókimondóbb bloggere, akkor kezdett írni, amikor itthon még nem volt illendő nyilvánosság előtt arról beszélni, hogy milyen érzés szülni. Ma már két kisfiú édesanyja, megosztani való tapasztalata tehát bőven van, amire sokan kíváncsiak: blogját eddig közel harmincezren olvasták. Írásai megríkatnak, megnevettetnek, meghökkentenek, megijesztenek, megnyugtatnak és mindenekelőtt megbékéltetnek saját „anyai” hibáiddal: akkor is, ha már elkövetted őket, akkor is, ha majd csak fogod.

Olvasva a blogodat azonnal feltűnik, hogy egy egészen más – őszintébb, szókimondóbb, személyesebb – stílust képviselsz, mint a hasonló témában publikálók többsége. Ez koncepció?

Részemről ez nem tudatos, mert ez az én stílusom. Amikor terhes voltam az első fiammal, a Somával, akkor gondoltam arra, hogy kéne csinálni egy blogot, mert amikor ebben a témában körülnéztem azt láttam, hogy az emberek ezekről a dolgokról nem beszélnek nyíltan. Például amikor a saját anyukám a szülés élményéről beszélt, akkor ő csak annyit mondott, hogy 12 órát vajúdott velem, annak idején nem lehetetett még állni, nem kaphatott vizet, de magáról arról, hogy milyen érzés konkrétan a szülési fájdalom és milyen az egész folyamat, arról sem ő, sem senki más nem beszélt. Azt gondoltam, hogy akkor megpróbálok erre a vonalra felhúzni egy blogot, hogy akit érdekel, az kicsit közelebb kerüljön ehhez a témához – ezért is lett az a címe, hogy Milyen érzés szülni.

Akkoriban 4 évvel ezelőtt még nem volt ennyi a témában íródott blog Magyarországon, ma már egyre több van. Például a Vida Ági féle babapszichológia az, ami próbálja kicsit a reálishoz közelíteni az anyaképet. Mert ami nekem a legnehezebb volt főleg az első gyereknél az az, hogy volt a fejemben egy abszolút nem reális anyakép a magazinokból meg a médiából áradó kép miatt, és folyamatosan bűntudatom, kisebbségi érzésem volt, hogy én ennek nem tudok megfelelni. Aztán amikor ezt megírtam, akkor láttam, hogy jönnek a visszajelzések, vagyis mindenki végigmegy ezeken. Nem szoktam babamagazinokat olvasni, nem tudom milyenek. De a női magazinokat elnézve az egy nagyon disszonáns dolog, amikor van egy cikk az önelfogadásról, utána meg húsz oldal narancsbőr elleni, ránctalanító krém reklám – így nehéz az önelfogadás.

Ebben a görbe anyaképben mi az, ami hamis, és szerinted milyen a reális anyakép?

Én azt gondolom, hogy ez mindenkinél egyedi. Ami hamis az egészben szerintem az, hogy azt mondják, nincsen nehéz nap. Egyszer az egyik ismerősömmel találkoztam, és mondta nekem, hogy olvasta a blogomat és milyen jó, és súgva fűzte hozzá, hogy nála is néha előfordul, hogy elege van a gyerekből. Mintha ez szégyellni való lenne. Tehát azt gondolom, hogy azt fontos kommunikálni, hogy vannak nehéz pillanatok, amikor összecsapnak a fejed felett a hullámok, amikor idegbeteg vagy mert keveset aludtál, mert sok a gond, nehéz a gyerekkel. Azt kell látni, hogy nincs tökéletes anya, nyilván követünk el hibákat, de attól még szeretjük a gyerekünket, és az a gyerek fel fog nőni és egészséges felnőtt lesz.

A gyerekek borzasztóan rugalmas lények, nekik az a normális, amit látnak a szülőtől. Ha azt látják otthon, hogy a szülei nyakig begombolkozva jönnek- mennek, akkor azt fogják megtanulni. Ha azt látják, hogy meztelenül futkosnak fürdés után, akkor pedig az lesz a természetes. Egyik sem elítélendő, mindkettő lehetséges opció, vagy lesz egy szégyenlős gyerek vagy egy nem szégyenlős gyerek, az értékét semmivel sem csökkenti valakinek hogy szégyenlős vagy nem.

Nagyon sokan úgy viselkednek, mintha az élet kőbe lenne vésve. Arról szól ez a blog, hogy egyébként nem. A mi életünkben egy csomó döntés szól arról, hogy szembemegyünk az áramlattal és megkeressük a mi utunkat még akkor is, ha sokan nem értik ezt. Már a szülés és az esküvőnk is olyan volt, hogy nem a társadalmi normáknak megfelelően csináltuk. Nekünk jó volt, és ez a legfontosabb. Azon is sokat szoktunk gondolkodni, hogy mennyire lesz jó a gyerekeinknek az az út, amit az intézményes oktatás felkínál Magyarországon. Ezeket a döntéseket nehéz meghozni anélkül, hogy ne mondanák azt, hogy egoista vagy, de mi utólag sosem bántuk meg.

A blogodból kiderül, hogy az anyaságot egy kölcsönös tanulási folyamatként éled meg: a gyerkőcök is tanulnak tőled, de te is tőlük. Számodra mik voltak a leghasznosabb leckék?

Szerintem amiről a gyerekektől nagyon sokat lehet tanulni az az, hogy hogyan kell hozzáállni az élethez. Bámulatosnak tartom például azt, ahogy birtokba veszik a testüket, ahogy nyújtóznak és felpakolják a lábukat, és ahogy mindenféle hátsó gondolat nélkül nézik magukat a tükörben. Még nincsen bennük az a sok lerakódott dolog amit a társadalom ránk rak, hogy hogy kéne kinézni, hogy kéne viselkedni, ők még teljesen szabadok. Sajnos olyan rövid idő az, amíg szabadok maradhatnak.

Azt is időbe telt megtanulnom, hogy mennyire érzékenyek a gyerekek. Most például a Soma egyik unokatestvérének kihullott a foga, mert váltja a fogait. Aztán szóba került, hogy iskolába is most fog menni, és Soma valahogy összekötötte az iskolába járást a fogkihullással, és mondta, hogy ő nem akar iskolába menni, mert nem akarja hogy kihulljon a foga, és takargatta a kis száját. Szóval ami az embernek felnőttként tök egyértelmű, az egy gyerek számára a misztikus világában amiben él, nem az. És az ember olyan gubancot tud csinálni ha nem figyel oda hogy mit és hogyan mond a gyereknek. Na hát ez például nagyon nehéz feladat, és az elején én ebben nagyon béna voltam, sok hibát követtem el, mert nem volt megfelelő a kommunikáció. Ezt külön meg kell tanulni, hogy az ember a saját gyerekével hogyan beszéljen már akkor is, amikor ő még nem tud beszélni.

Amit még fontos a gyerekektől megtanulni, az az örömre való képesség. Karácsonykor például csak egy ajándékot veszünk nekik. Náluk nincs különbség a kinder tojás meg a húszezres legó között, mert az ajándék. Nincs fogalmuk arról, hogy ez drága volt vagy olcsó, nekik az apróság is ugyanolyan öröm, és ezt az örömre való képességet fontos lenne megőrizni. Azt gondolom, ezt lehet tőlük nagyon jól megtanulni: csak a nevetés öröméért nevetni vagy csak a futás öröméért futni.

Miközben írtad a bejegyzéseket, soha nem gondolkodtál el azon, hogy ezt vagy azt lemerd-e írni? Nem okozott gondot ez a szintű nyíltság?

Nem, mert ennek a blognak pont ez a lényege. Ha én ezt vállalom, akkor nem lehet, hogy ezt csak egy bizonyos szintig vállalom és a többit fedje jótékony homály. Nyilván ezen a szinten túl van még egy szint, ami mégszemélyesebb, mégmélyebb, azon gondolkodom, hogy továbblépjek-e. Akkor már tényleg a legbelsőbb dolgokról írna az ember.

Ami nekem egy fura mérlegelési szempont, hogy nem akarok olyasmiről írni, amivel a másik embert, akivel együtt élek, kellemetlen helyzetbe hozom. Itt van például a szexualitás: az is fura, hogy a saját apósom, anyósom vagy az apám olvassa a blogomat. De amikor leülök írni, akkor csak arra gondolok, hogy ami bennem van érzés, gondolat, azt szeretném kerek egész formában visszaadni. Nincs bennem utólagos cenzúra. Nem akarok másoknak megfelelni, nem akarom az életünket vagy a személyemet ilyen cukros lében feljavítani, mert nem gondolom, hogy én tökéletes vagyok vagy a kapcsolatunk tökéletes, hanem ilyenek vagyunk és kész, amiben benne vannak a magas és mély pontok, és ezekről beszélni kell. Akinek ez nem tetszik, annak nem kell elolvasni, ilyen egyszerű. De álszenteskedés lenne azt mondani, hogy nem azért írom, hogy mások is olvassák. A legjobb az lenne, – és ez volna a végső cél ezzel a bloggal, – hogy meginduljon egy olyan kommunikáció, amiben mások is hozzáteszik a magukét. Néha volt már erre példa, amikor más anyukák egészen hosszan megosztották a tapasztalataikat.

Miért lenne fontos, hogy kialakuljon egy ilyen kommunikáció?

Anyaként rengeteg problémával küszködik az ember napi szinten, de ezeket a problémákat nem ismeri el a külvilág. A globális problémákhoz képest az, hogy az én gyerekem nem akar enni, az csak az egyén életében lényegesebb kérdés annál, hogy mi van odakint. Épp ezért azt gondolom, fontos, hogy akinek bármilyen problémája van, az csoportokat, közösséget, kapcsolódási pontot találjon, hogy lássa: vannak körülötte olyanok, akik hasonló dolgokon mennek keresztül mint ő, onnantól kezdve feldolgozni is kicsit könnyebb.

A két legolvasottabb bejegyzés a blogomon a szülésről, a másik a vetélésről szól. Amikor elvesztettük azt a babát, és megírtam erről azt a bejegyzést – amit eddig kétezren olvastak – akkor is nagyon sok visszajelzést kaptam emberektől, akik egyébként nem beszélnek róla soha, hogy velük is ez történt. Ez volt az első mérföldkő a blogírásban: rájöttem, hogy fontos, hogy ezeket a dolgokat kimondjam, mert mások is keresztülmennek ezeken. Mielőtt ezt nem éltem át, azt gondoltam, hogy egy hat hetes magzat amelyik elmegy, az azért mégse olyan nagy tragédia, mert hát még csak hat hetes. Sokan vigasztaltak azzal, hogy “ennek így kellett lennie”. De amikor az ember benne van, tökre nem erről szól. Amikor az ember egy hat hetes magzatot veszít el, akkor az ugyanolyan tragédia tud lenni, mint amikor bárki mást veszít el, akit szeret. Van akinek nem, mert tudja azt mondani, hogy ennek így kellett lennie, de van akinek végig kell járnia a gyászfolyamaton. Erről beszélni kell.

Szerintem az is nagyon nehéz, hogy az a fajta családi háló ami régen volt, ma már nincs. Sokan másik városban élnek mint a családjuk többi tagja és átalakult a családi modell is, nincs akkora összejárás a rokonok között. Régebben született egy csomó gyerek a családban, és mire egy kislány felnőtt és saját babája lett, ő már több gyerekről gondoskodott. Most nagyon sok anyuka akkor lát életében először csecsemőt, amikor megfogja a sajátját. És akkor neki ki kéne találni minden előzetes ismeret nélkül, hogy hogyan gondozza azt a babát. Olyan nincs, hogy automatikus anyaság, ez nem gombnyomásra működik. Van, akinél hónapok kellenek, van akinél évek, de ha segítünk, akkor könnyebb. Ezért is fontos, hogy ha kérdésem van, legyen kihez fordulni.

A számokon látom, hogy mennyire sokan olvasnak, és ehhez képest milyen kevés a kommunikáció. Ilyen fura viselkedős nemzet vagyunk, nem beszélünk a nehézségekről. Sokan azt sem tudják, hogyan kell segítséget adni vagy elfogadni. Nem kell mindent magunknak, egyedül, önállóan megoldanunk. Az öntudatra ébredés egyik lépése felismerni azt, hogy na most van szükségem segítségre vagy egyedüllétre. De ehhez nem kell anyának lenni, egy munkahelyen is tudni kell nemet mondani.

Ha már a munkánál tartunk: anyaként az is egy nehéz kérdés, hogy hogyan egyeztethető össze a gyerek- és munkavállalás. Ezen a téren is sokféle megoldásról lehet hallani, nálad hogyan alakult?

Nekem például kell más is az anyaságon kívül. Van, akinek nem, és ez tök jó dolog. De azt is fel kell vállalni, hogy nem mindenkinek elég csak az anyaság és nem kell belekényszeríteni őket ebbe a szerepbe.

 De ez még nem működik itt annyira, mint külföldön, mert a társadalmi rendszerünk nem támogatja, hogy gyerek mellett dolgozz. Nekem is külföldre kellett mennem dolgozni, és nagy arculcsapás volt, hogy két diplomával meg két nyelvvizsgával egyetemi tanárként nem tudtam elhelyezkedni a szakmámban, mert ott volt az önéletrajzomban, hogy van egy kicsi gyerekem. Nagyon nehéz az embernek nem csökkent értékűnek éreznie magát, amikor húsz önéletrajzot küld ki és a húszból senki nem válaszol, csak egy azt, hogy köszi de nem. Ez egy érdekes feladat még anyaként, hogy újradefiniáljam magam mint nő, hogy újradefiniáljam a társadalmi értékemet: hogy akkor most attól leszek értékes tagja a társadalomnak hogy minél jobb munkát kapok, vagy attól, hogy minél jobb munkát végzek anyaként, de azt ki ítéli meg?

Ez az anyáknak a saját kérdése, hogy jó anya vagyok-e, és erre nem kapunk visszajelzéseket. Instagramon követek egy amerikai anyukát, akinek több gyereke van, és elmesélte, hogy bevásárolni volt a gyerekekkel, és egy tök idegen ember odament hozzá és azt mondta neki, hogy szuper amit csinálsz, ahogy bánsz a gyerekeiddel és élvezd ki amíg tart, mert hamar el fog múlni. Ilyen szerintem Magyarországon elképzelhetetlen, hogy valaki idegen odajöjjön hozzád és adjon egy pozitív megerősítést. Még az ismerősök sem vagy a barátok sem feltétlenül dicsérnek. Nem szoktunk rá arra, hogy azt mondjuk a másiknak, tök jó amit csinálsz.