Javában dübörög még a szüret, így a Winelife borászatnak köszönhetően még mindig rengeteg szőlő áll rendelkezésünkre, amiből főzünk is rendesen.

Hozzávalók 4 személyre:

1 kg szőlő (vörös/fehér)
1 evőkanál porcukor
1 evőkanál méz
1 csomag vaníliáscukor
10 szem szegfűszeg
1 teáskanál fahéj
1 dl főzőtejszín

A szőlőt alaposan megmossuk, leszemezzük, majd egy lábasba rakjuk. Annyi vizet adunk hozzá, amennyi ellepi, majd elkezdjük melegíteni. 3 percig forraljuk, majd a szőlőszemeket egy villával, vagy habverővel összeroppantjuk. Nem kell krémleves állagúra keverni, elég csak összetörni, hogy a levét és színanyagát kinyerjük.

További két percig forraljuk, majd hozzáadjuk a porcukrot, mézet, vaníliáscukrot, szegfűszeget és fahéjat. Lassú tűzön tovább főzzük kb 5 percig. Miután levettük a tűzről hozzáadjuk a tejszínt, alaposan elkeverjük és már tálalható is.

Egy reggelig tartó lakodalom után úgy döntöttünk a vasárnap hátralévő részét aktív pihenéssel töltjük, melynek a késői ebéd, fagyi és az általam annyira kívánt búzasör is szerves részét képezi. Augusztus vége volt már, de az idő még tökéletesen alkalmasnak mutatkozott, hogy a tervünket megvalósítsuk. Ha vasárnapi sétáról van szó, számomra egyértelmű, hogy a Deák teret útba kell ejteni. Nem tudom miért, de a kedvenc – modern szavakkal dobálózva- chilles helyem a városban a Deák tér Eötvös gimi felé eső része. Miután ez a checkpoint megvolt, már csak kellett találni egy helyet. A véletlennek egyáltalán nem köszönhető módon pont útba esett a Deák Étterem, aminek kerthelyisége tökéletesen alkalmasnak bizonyult, hogy az előre kitűzött célt maximálisan teljesítsük.

A Deákban az a jó, hogy jó, hogy van. Tágas kerthelyiség, szépen berendezett belső terek, valamint viszonylag sok és egyébként a szakmájához is értő felszolgáló. Mivel már azért erősen benne voltunk a délutánban egyből találtunk helyet. Van úgy, hogy ez dél környékén nem sikerül. Egy percen belül kezünkben volt az étlap, és mivel olyan helyre ültünk, nemsokára már azt is láttam, ahogy az Edelweiss-os poharam tetejére felkerül a citromszelet. Eddig kiváló.

Szakítottunk a hagyományokkal és vasárnap ebédre nem húslevest, vagy májgombóc levest ettünk. Mediterrán pikáns paradicsomlevest rendeltünk, főételnek pedig paradicsommal és mozzarellával grillezett vasalt csirkemellet kértem. Munkámból kifolyólag régebben elég sokat jártam vacsorázni külföldi kollégákkal Európa minden részéről. Nehéz volt olyan éttermet választani, ahol a sokszor egy asztalhoz ültetett szerb, francia, görög és spanyol nemzetiségű ember is megtalálta, azt amit szívesen megevett volna. Az ilyen soknemzetiségű vacsorák helyszínét mindig nehéz volt megválasztani, de a Deák azon kevés helyek egyike volt, amely eddig mindenkinek megfelelt. Ez abban a tekintetben is érdekes tény, hogy a cégcsoporton belüli másik soproni étteremmel már nem volt ilyen szerencsém. Van még egy pozitív élményem a Deákkal kapcsolatban, amelyen már sokat gondolkodtam, hogy miért alakult így, de magam sem emlékszem rá. Van nem is egy Deákos pincér, aki ha szembejön az utcán, – bár a rendelésfelvételen kívül még soha nem beszéltünk- mindig köszön. Természetesen vica versa.

A levesekre nem kellett sokat várni. A paradicsomleves tényleg paradicsom ízű volt, sűrűségéből és a benne itt-ott talált magokból arra a következtetésre jutottunk, hogy tényleg látott igazi paradicsomot is. Mikor megrendeltük nem tudtuk, hogy ez meleg, vagy hideg fogás, ez a gordiuszi csomó gyorsan szét lett vágva, mivel langyos. Nekem, mint szerintem kortársaim legtöbbjének a paradicsomlevesről a betűtészta jut eszembe, amit én nosztalgiázásból nagyon sokszor keresek a boltok polcain, de még nem jártam sikerrel. A pikáns sok helyen egyet jelent sajnos a csípőssel, de itt nem, tényleg jó a fűszerezése. A blog történetében ennyit levesről még nem írtam, tessék elhinni tényleg finom volt!

A főétel hozta a kötelezőt. A hús oldalán lévő apró barna vonalak mutatták, hogy a vaslap megtette hatását, a forró paradicsomból pedig tisztán látszott, hogy nem a melegítőpult alatt várt arra, hogy felszolgálásra kerüljön. A sült zöldség sem a szokásos borsó, hagyma, brokkoli, répa, karfiol keverék, a benne elrejtett bébi kukoricákért igazi vérre menő harcokat folytattunk.

A minőségnek, jó kiszolgálásnak ára van. Kettőnk ebédjéért nyolcezer párszáz Forintot fizettünk, ami Sopronban közepesen soknak számít, ugyanakkor ezért tényleg olyan színvonalas kiszolgálást kapunk, amit nem érdemes kihagyni.

A címmel ellentétben fogyasztható melegen is, ugyanakkor nyári hőségben inkább a hűtött verziót ajánljuk.

Hozzávalók (4 személyre):

75 dkg magozott meggy (friss vagy konzerv)
1 citrom
1 doboz főzőtejszín
szegfűszeg
cukor (ízlés szerint)

A meggyet megmossuk és annyi vízben feltesszük főni, amennyi pont ellepi. Amikor már a víz forr, hozzáadjuk a korábban felszeletelt citromot majd a szegfűszeget is. Kb 5-6 percig hagyjuk forrni az elegyet. A meggy alapvetően nem egy kemény gyümölcs, de ha nem szeretjük a nagyobb gyümölcs darabokat a levesben, akkor igény szerint villával, habverővel, vagy botmixerrel pépesíthetjük. Mikor ezen túlestünk rakjuk vissza a tűzhelyre és kevergetés mellett adjuk hozzá a főzőtejszínt, majd a cukrot. Ha valaki savanyúbban szereti a cukrot el is lehet hagyni. Innentől kezdve gyakorlatilag kész is vagyunk, és csak arra kell várni, hogy lehűljön.

Igazából egy sima vacsorának indult. Nem akartunk semmi különlegeset: beülni valahova egy hosszú hét után, beszélgetni, élvezni azt, hogy péntek van, és azt, hogy az óra másnap nem reggel 6-kor csörög. A Pap rét környékén sétáltunk, eszembe jutott, hogy nemrég újranyitott a Kis Pócsi Vendéglő. Korábban is voltam már itt, de mindig szeretem kipróbálni az újat, ha jó, ha nem. Ebben az esetben jó volt, sőt kicsit még annál is jobb.

A helyet nem nehéz megtalálni, igazából a Paprétről a Pócsi utcába, ha belép az ember, elég jobbra fordítani a fejét és már meg is pillanthatja a sárga házat, nagy barna kapuval. Jó idő volt, egyáltalán nem akaródzott bemenni fedett helyre, a teraszon néztünk ki egy helyet, valahol a borostyánnal befuttatott fal mellett. Addig biztos volt, hogy medvehagyma krémlevest eszünk, szezonja van, szeretjük is, ha jól van elkészítve az egyik legjobb leves tud lenni.

Nah és itt következett a nehezebbik rész. Mi legyen a második? Nem annyira sikerült eldönteni, ezt észrevette az úriember is, aki minket kiszolgált (mint később kiderült Lacinak hívják, még később arra is fény derült, hogy ő az egyik tulaj) és elkezdődött a párbeszéd, aminek magam sem tudom, hogy lett ez a vége, de lényeg a lényeg kikötöttünk a steaknél.

Alapvetően szárnyas párti vagyok, persze ez nem azt jelenti, hogy csak azt és semmi mást, de amikor elindultunk otthonról nem gondoltam volna, hogy így alakul. A legnyomósabb indok talán az volt, hogy Tibi (mint később ez is kiderült, a szakács) nagyon jól csinálja és van egy spéci konyakos-borsmártása (eleinte fura belegondolni is) hozzá, amit akkor már muszáj megkóstolni. Mindezt sült zöldséggel és krokettel körítette.

Laci nem hazudott, tényleg nagyon jó volt. Közepesen átsütve, barnás pirosas színben, nem túl szárazon, amilyennek egy steaknek lennie kell. Alapvetően szeretem az emberek szokásait kifürkészni, ez természetesen nem azt jelenti, hogy ha bemegyünk valahova közelebb húzom a másik asztalhoz a székem (ez esetben a steakem) és mindenkit kihallgatok, hanem azt, hogy azért odafigyelek a környezetemre.

Azt figyeltem meg, hogy vannak azok, akik leves plusz főétel pártiak, és vannak azok, akik inkább főétel plusz desszert pártiak. Én az előbbiek közé tartozom, nem vagyok túl édesszájú, és mire az első két fogást megeszem nem szokott hely maradni az édességnek. Ez így volt most is. Amikor ezt magamban ismét konstatáltam,  azt vettem észre, hogy két zöld karimájú tányér közeledik, egyenként három-három gombóccal. Először meglepődtem, hisz a steakhez -ami időközben elfogyott- mindent megkaptunk ami jár, plusz szósz is érkezett pár perccel korábban, így nem igazán tudtam mire vélni. Kiderült nem a memóriámmal volt baj, csak a ház úgy döntött, ha már eredeti szándékunk ellenére steaket “kellett” enni (azóta sem bántam meg), valamivel kiengesztel minket nagy duzzogásunkban.

Ennek lett az eredménye a zöld tányér a mogyorókrémes gombóccal. Ízre, állagra, színre, valahol a túrógombóc és a szilvásgombóc határán, és természetesen forró, hogy kettévágás után a mogyorókrém szép lassan, méltóságteljesen láva módjára előbukkanjon.

A vacsoráért 8000 Ft- ot fizettünk két főre, ami tekintve a 2+1 fogást meg a steaket, nagyon jónak mondható, és ehhez jön még a grátisz kimagasló vendéglátás. Ajánlom mindenkinek!