Ha egy felnőtt úgy rácsodálkozik a trükkre, mint egy gyerek, akkor megérte bűvésznek lenni. (tovább…)

Először Sopronban! Nagy Jonathan március 11-én mutatja be lélegzetelállító illúzió showját a GYIK-ban. (tovább…)

A város ismert bűvésze, a sokszoros díjnyertes Csirmaz András nyújt betekintést a bűvészek titkos világába. (tovább…)

Érettségi előtt állva az ember általában tanul. Vagy tervezget, nézegeti a felsőoktatási tájékoztatót, nyílt napokra jár, esetleg pánikol, hogy mi lesz. De Csirmaz Andrást már akkor is inkább a kártyatrükkök érdekelték. Megszállottan gyakorolt, hogy aztán bemutathasson valamit az osztálytársaknak vagy a családnak. A soproni fiú mára több, mint ezer fellépésen van túl, rendszeresen szerepel itthon és külföldön is. Nála a titkok és a rohamosan fogyó kártyapaklik a munka természetes velejárói, a legnagyobb elismerést számára nem a taps, hanem a döbbent csend jelenti. Mert András foglalkozása: bűvész.

Gyerekként sokan játszanak „bűvészeset”, szinte mindenkinek van egy varázslós korszaka. De idősebb korban azért ez szokatlan hobbi… Nálad hogyan kezdődött?

2006-ban, érettségi előtt másfél évvel kezdtem el bűvészkedni, mert neten láttam néhány videót és megtetszett a dolog. Utánanéztem, hogy hol lehetne néhány trükköt megtanulni, és találtam is olyan videót, amiben elmagyarázták, hogy mit hogyan kell csinálni. Miután az első trükköt megtanultam, bevittem a suliba, megmutattam osztálytársaknak. Tetszett nekik, és várták volna, hogy akkor esetleg mutatok még egy trükköt. Úgyhogy hazamentem, kerestem egy másikat, megtanultam azt is, aztán kérték a harmadikat… Ez nagyon hamar függőséghez vezethet, valószínűleg ez történt nálam is. Gimis voltam, eléggé ráértem, úgyhogy nagyon sok időt öltem akkoriban bele, napi 7-8 órákat simán elgyakorolgattam. Szülői szemmel biztosan elég ijesztő volt, hogy érettségi előtt nem sokkal a gyerek napi 8 órán át kártyázik, utólag megértem őket, hogy aggódtak.

Tehát minden trükköt, amit ma tudsz, önállóan tanultál meg?

Igen, könyvekből, oktató DVD-kből tanultam meg. Vettem 2-3 órát egy bűvésztanártól kíváncsiságból, de inkább maradt az autodidakta mód. Sopronban nem is nagyon volt lehetőség mástól tanulni, itt rajtam kívül tudtommal nincs bűvész, feljárni Budapestre hetente és kifizetni egy bűvésztanárt, nekem nem nagyon volt opció.

Mikor fordult nálad a bűvészkedés annyira komolyra, hogy úgy döntöttél, ebből szeretnél megélni?

Nem volt egy konkrét pont ahol átbillent, inkább ez egy folyamat eredménye. Szüleim mondták, hogy tök jó, hogy ennyi időt beleraksz a bűvészkedésbe, vásárolod a paklikat, kellékeket, de jó lenne, ha ebből valamit vissza is tudnál hozni, menjél el fellépni. Az első nyilvános fellépésem a Hunyadiban volt, Anyukám szervezte. Ez egy fél órás műsor volt, nem volt könnyű, mert remegtem rettenetesen, de jól fogadtak a gyerekek. A fellépésért kaptam 3000 Ft-ot és végtelenül büszke voltam magamra.

Azóta jó pár év eltelt, és sokfelé felléptél már… Mik voltak a legnagyobb élmények ezek között?

Igen, ezért jó dolog bűvészkedni, mert sokfelé eljut az ember. Például most januárban voltam Indiában, azt nagyon élveztem. Ez egy technológiai fesztivál volt, három nap alatt tízszer léptem fel, úgyhogy elég sűrű volt a program. Nap közben kisebb fellépések voltak 300-400 fős közönség előtt, utolsó nap este pedig volt egy kétezer fős nagy gála, na, azt nagyon élveztem, az volt az eddigi legnagyobb közönségem. Rengeteg energiát kap az ember a színpadon.

A környező országokba szoktam viszonylag sűrűn járni, havonta egyszer legalább, Ausztriába, Szlovákiába, Romániába. Négy évvel ezelőtt pedig Amerikában töltöttem két és fél hónapot, de akkor inkább csak önszorgalomból kimentem és beestek melók.

Ezek szerint sokféle közönséggel volt már dolgod. Fel tudtál fedezni különbségeket abban, hogy ki hogyan reagál a trükkjeidre?

Igen. Indiában például elég gyakori volt az, hogy műsor után odajöttek és megkérdezték, hogy akkor most ez fekete mágia? Teljesen komolyan nekik aggályuk volt, hogy ez nem valami tiltott dolog-e, hogy nem használok-e felsőbbrendű erőket ahhoz, hogy megcsináljam a trükköket. És el kellett mondanom, hogy nem, ez csak egy bűvész trükk volt. Ott például a citromos trükköt mutattam be nekik, ami egy elég erős trükk. Abban az történik, hogy a néző kiválaszt egy kártyalapot, aláírja, én letépem a sarkát és odaadom a nézőnek. A sarkot a néző fogja a kezében, aztán onnét eltűnik és belekerül egy citromba, amit felvághatok én is és felvághat a néző is, az ott benne lesz. És az tényleg az a sarok, ami eltűnik a kezéből, tehát ez egy baromi erős trükk. De itthon nyilván senki nem arra gondol, hogy valami természetfeletti dolgot láttak, hanem arra, hogy ez egy ügyes trükk. Itthon olyan sosincs, hogy műsor után tömegével jönnek oda az emberhez és kérnek autogramot meg fotózkodnak.

Mi magyarok kicsit visszafogottabbak vagyunk, nem?

Igen, sokkal visszafogottabbak vagyunk ilyen téren. Indiában nyilván az is kuriózum volt, hogy Európából érkeztem, mindenkinél egy fejjel magasabb voltam, fehér bőröm van, ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy odajöjjenek hozzám.

Az amerikai közönség milyen?

Ott is van különbség a magyarhoz képest, sokkal jobban felvállalják, hogy ők most meglepődtek, megmutatják a többieknek is. Sokkal látványosabb reakciókat kap tőlük az ember.

Neked ez a látványosabb reakció jobban esik?

Nyilván, ha az ember nagyobb reakciót tud kiváltani a közönségből, akkor az jobban esik. De tök érdekes, hogy amikor valaki igazán ledöbben egy trükkön, akkor ott nem lesznek hangos reakciók, ott csak annyit fogsz látni, hogy kinyílik a szeme, csendben néz és látod rajta, hogy gondolkodik és nagyon megrengetted benne a dolgokat. A döbbent csend néha a legerősebb reakció.

A bűvészkedésnek vannak különböző műfajai?

Vannak különböző kategóriák, műfajok. Van a klasszikus színpadi bűvészet, inkább manipulációnak mondanám, amikor kiáll a bűvész a színpadra és például kártyákat szed elő a levegőből, selyemkendőkkel bűvészkedik vagy cilinderrel. Aztán van a színpadi nagyillúzió, ennek tipikus példája, amikor kettéfűrészelik a dobozban a nőt. És van a mikromágia, aminek kicsit szerencsétlen neve van magyarul, de ilyenre fordították… Ennek az a lényege, hogy a nézőkhöz közel bűvészkedek. Például odamegyek asztalokhoz, vagy a nézők között sétálok és személyesen közvetlenül nekik mutatok trükköket és a trükkök nagy része a nézők kezében történik. Ezeken kívül van még a stand up bűvészet, ami kis színpadi előadásokat jelent, 50-100 fős közönség előtt. Aztán ezeken a kategóriákon belül millió egy trükkből lehet válogatni.

Ezek közül a mikromágia tűnik a legnehezebbnek nekem, mert ahogy mondtad, minden a néző orra előtt történik.

Így van, ez a legnehezebb. Egyrészt a kihívás miatt szeretem, másrészt mert végtelenül személyes élmény a nézőknek. Ennél közvetlenebb dolgot nem nagyon tudsz elképzelni. Nehezebb csalni, mert közel vannak, mindent látnak, de tudom a figyelmüket úgy irányítani, hogy ez megoldható.

Az emberek figyelmét mennyire nehéz irányítani? Ez tényleg mindenkinél egyformán működik?

Alapvetően minden ember ugyanúgy működik, igen. Általában a bűvész trükkök úgy épülnek fel, hogy elég komolyan számításba vesszük azt, hogy a néző hogy fog reagálni. Egy trükknél szinte száz százalékos biztonsággal meg tudjuk mondani, hogy az adott pillanatban a néző hova fog nézni, mit fog reagálni. Amik pedig nem annyira megtervezett pillanatok, azoknál látom az alkalmat és kihasználom. Például ha egy párnak bűvészkedek, és valamiért összenéznek, az a fél pillanat nekem elég arra, hogy megcsináljam, amit nem szabad, hogy észrevegyenek. Vannak olyan nézők, akikkel nehezebb egy kicsit, mert jobban odafigyelnek, és nem hagyják magukat annyira vezetni, de erre is megvan a megoldás. De azt nem mondhatom el, hogy mi…

Gondolom a Te figyelmedet azért nehezebb elvonni. Téged már kevés dolog tud meglepni egy bűvész előadásán, igaz?

Sajnos igen, és tényleg komolyan mondom, hogy sajnos. Ha már hosszabb ideje bűvészkedik az ember, akkor teljesen más szemmel nézi a trükköket és nem feltétlenül olyan dolgokra figyel, amikre mondjuk egy laikus néző figyelne. Nagy öröm egyébként, amikor valaki igazán át tud verni. Biztos, hogy a többi bűvésszel is így van ez. Ha valami olyat látunk, amiről nem tudjuk, hogy hogyan csinálta a kolléga, akkor annak nagyon örülünk, mert így mi is megkapjuk azt az érzést, amit a laikusok, és amit mi ritkán tudunk átélni.

Van most itt nálad egy pakli kártya, ez speciális kártya?

Ez egy amerikai kártya, annyi a különbség az átlagos paklikhoz képest, hogy ez egy jó minőségű kártya, papír alapú és van rajta egy bevonat, ami alkalmassá teszi arra, hogy trükköket mutassanak be vele. Nagyon jól csúszik, rugalmas, az sem mindegy, hogyan vannak vágva a kártyalapok. Ha nincsenek jól vágva, nem tudod őket simán egymásba csúsztatni.

Meddig tudsz használni egy paklit?

Ha gyakorlok vele, akkor kb. 1 hét alatt elkopik simán. Ha pedig fellépni megyek, akkor nézőszámtól függően 1-2, akár 3 pakli kártya is elfogy egy előadáson. Ez azért van, mert minden egyes asztalnál ahol vagyok, mindig otthagyok legalább egy kártyalapot, amivel az adott trükköt éppen csináltuk. Úgyhogy ez fogyóeszköz, nagytételben vásárolom a bűvészboltban. Mindig örülnek nekem, ha megyek. Ezeket a paklikat tizenkettesével csomagolják téglákba, ebből szoktam venni nyolc darabot. Az 96 darab pakli, az egy darabig azért elég.

Azt olvastam, hogy a bűvészeknek van etikai kódexe. Ez igaz?

Vannak íratlan szabályok, sőt, vannak bűvész szövetségek, szervezetek, ahol még írott szabályok is vannak. Nagyjából ezek ugyanarról szólnak, például hogy nem mondjuk el a nézőnek a trükköt, nem leplezzük le a trükköket, mi bűvészek egymás trükkjeit nem nyúljuk le, és itt inkább az előadásmód a lényeg. Tehát nem adom elő ugyanazt a trükköt, ugyanazzal a szöveggel, ugyanolyan koreográfiával.

Minél régebb óta bűvészkedik valaki, annál könnyebben megtalálja a saját stílusát, amilyenre az összes trükkjét formálja majd. Ha például bemegy egy bűvészboltba, vesz egy trükköt, – mert ez egy teljesen hétköznapi szituáció -, akkor azt a trükköt kicsit át tudja alakítani úgy, hogy passzoljon a stílusához, vagy az alkalomhoz. Ezek viszonylag gyúrható dolgok.

Hogyan tudnád jellemezni a saját stílusodat?

Igyekszem fiatalos, modern, pörgős előadást csinálni, ami nem annyira komoly, inkább humoros. De azért kicsit elegáns is, tehát fontos, hogy ne menjen át bohóckodásba. Arra különösen figyelek, hogy ne bűvészbolti kellékekkel dolgozzak, hanem hétköznapi tárgyakkal. Mert amit ismer a hétköznapjaiból, ahhoz a néző is sokkal könnyebben tud viszonyulni, mint egy flitteres dobozhoz, amiből selyemkendők bukkannak elő. Azt nem nagyon lehet hova tenni. Ha megjelenik a borosüveg a semmiből, vagy egy citromban benne van egy kártyalap, arról mindenki tudja, hogy ennek nem lenne szabad megtörténnie.

A fellépő repertoárom szűk, és lassan változnak benne a trükkök, mert ahhoz, hogy igazán jó legyen, nagyon sokszor meg kell csinálni. Azért egy – másfél évente lecserélődik a teljes repertoár, de ez lassú folyamat. A nagyobb munka igazából az előadásmód begyakorlása, mert egy trükk technikai része annyira már nem nagy kihívás. Inkább az, hogy a bemutatása igazán szórakoztató legyen és egyedi. Az a jó, hogy ha valaki látja a műsoromat, akkor felismeri, hogy na, ez a Csirmaz András volt.