Három soproni fiatal tervező gondolt egyet, és közös stúdiót nyitott a Várkerületen. Egyedi tömörfa bútorok, szaunák bemutatóterme, és egy kis tíz négyzetméteres iroda is helyet kapott itt. Utóbbi Szánthó Dotti lakberendező birodalma. Vele beszélgettünk stílusról, funkcióról, és az élet dolgairól – például műanyag macskákról.

Amikor a design stúdiótok megnyitóján körülnéztem az irodádban, feltűnt egy műanyag integető cica az asztalodon… mosolyogtam magamban, mert sokan giccsesnek, bóvlinak, kacatnak tartják az ilyesmit, és most tessék, egy tervező asztalán integet.

Kiszúrtad a macskám? Senki nem tette még szóvá. Az a szerencsehozó cicám, amióta ő van, azóta sikeres vagyok a munkában, úgyhogy már kezdek kötődni hozzá… Amikor Bécsben voltam egy munka miatt, akkor vettem egy kínainál. Az első megrendeléseim között volt az a bécsi, úgyhogy azért vettem, hogy legyen még sok ilyen. Remélem nem lesz semmi baja, mert akkor azt fogom hinni, hogy emiatt nem megy a bolt. Azért is hoztam el a megnyitóra, hogy szerencsét hozzon. Egyébként otthon, a konyhaablakban lakik, mert ott szoktam kávézni reggel, olyankor még nem vagyok magamnál, csak nézek kifelé, ő meg integet. Nekem meg jó kedvem lesz tőle, mert olyan kis béna. Annyira gáz, hogy már jó.

Nehéz kérdés egyébként ez a giccs, az egyik grafikus barátommal sokat beszélgettünk erről. Giccs és giccs között is nagyon sok a különbség, azt gondolom. Ez a cica azért nem az alja a giccsnek, hanem a teteje. Tehát az a vállalható szint, ami még vicces.

A humor ezek szerint fontos neked, még egy enteriőrben is…

Fontos. Humor nélkül elég nehéz élni. Mindenki olyan komoly még itt, de nem baj, majd én megváltom a világot.

A humoron kívül mi kell még neked ahhoz, hogy jól érezd magad egy környezetben?

Nemrég elutaztunk a férjemmel Lisszabonba, hát például ami ott a belvárosban fogadott, az egy pozitív sokk volt. Ott minden ódon, régi, jó értelemben lepukkant, és ezt nagyon szeretem. Ezt például itthon nem nagyon kedvelik még úgy látom, Sopronban inkább az újnak, a modernnek van nagyobb keletje. Pedig szerintem nagyon jó, amikor ódon falak közé letisztult modernség kerül, szeretem, ha ez a kettő találkozik. A mi lakásunk egy jó példa arra, hogy így is lehet. Azt vettem észre, hogy valahogy mindenki szeret nálunk lenni. Talán barátságosra sikerült, otthonosra. Szeretem a tárgyakat, formákat, színeket, ez biztos átjön. Pedig nem vagyok más, extravagáns, csak kicsit bátrabb talán.

Ezen kívül szerencsés vagyok, mert az egyik testvérem Franciaországban él, és sokszor meglátogatjuk őket. Így Lille-ben bekerülhettem ismerősök lakásaiba, és ez eléggé meghatározó volt számomra. Azok a lakások nagyon jól mutatják, hogy nem is kell sok pénz ahhoz, hogy stílusosan be lehessen valamit rendezni. De ott könnyebb dolguk van, mert használt bútoroknak a töménytelen mennyisége nagyon alacsony áron elérhető, így nekik nem nehéz stílusosan berendezni egy lakást. A másik az, hogy nagyon jó ízléssel is bírnak, azt tudjuk ugye a franciákról.

Lakberendezőként mire figyelsz, mik a legfontosabb szempontok a munkád során?

Például a színek. Talán túlzottan is a színek világában élek. A tesóm röhögni is szokott, amikor együtt sétálunk és felhívom a figyelmét, hogy mennyire jól néz ki egy téli táj, mert annyira gyönyörű kék tud lenni az ég és hófehér a hó. Ő ilyesmire nem figyel fel. Tudok egy színhez kötődni, de azért szeretem a letisztult tereket, szóval nem úgy kell ezt érteni, hogy akkor minden tobzódik nálam a színekben.

Ezen kívül a funkció, ami nagyon fontos minden térben, illetve a méretek, hogy mi mekkora és hogyan van elhelyezve. Végül pedig fontosak a formák és a stílus is. Ezeken múlik, hogy hogyan érezzük magunkat egy térben.

Legutóbb egy könyvtár bízott meg tereinek berendezésével. Ez nekem érdekes feladatnak tűnik, mert ha az ember ott tanul, kutat, sok időt eltölt, szinte a második otthonává válik. Nagyon nem mindegy tehát, hogy milyen környezet veszi körül, és hogy megtalál-e mindent, amit keres… Te hogy álltál neki ennek a feladatnak?

Nagyon örültem ennek a felkérésnek, mert ez a bécsi Balassi Intézetnek a könyvtára. Ez igazán dobott a munkán, mert magyarként külföldön, egy magyar könyvtár tervezésébe az ember belead apait-anyait.

Az első számú szempont ebben az esetben is a funkcionalitás volt. Itt aztán végképp fontos, hogy semmiféle sallang ne legyen, elférjen az a rengeteg könyv. Megkaptam, hogy körülbelül hány darab könyv van, és az volt a kihívás, hogy azt gusztusosan hogyan lehet elhelyezni anélkül, hogy szét legyen szabdalva a tér. De kívánság volt például az is, hogy új pultjuk legyen. Ez a feladatnak egy nagyon fontos része volt, mert végül is az a szíve a könyvtárnak, hiszen ott fogadják az olvasókat, ott érkeznek be és ki a könyvek. Végül, de nem utolsó sorban szempont volt az is, hogy az egész könyvtár könnyen tisztán tartható legyen, világos és stílusos. Mert ugye az hiányzik sokszor, de most sikerült megvalósítani azt, hogy legyen stílusa is.

Milyen stílusa lett végül?

Hát én nem tudok elszakadni a skandináv designtól, imádom. Úgyhogy oda is becsempésztem a letisztultságot és egyszerűséget. De ez nem monotonságot jelent, hanem természetes anyagokat, világos színeket. A logójuk adott volt, aminek a színei a piros és a fehér. Úgyhogy úgy gondoltam, a piros szín jó, ha megjelenik, ezért az még dominál.

Nem csak cégeknek, intézményeknek, hanem magánszemélyeknek is dolgozol. Nekik mennyire van határozott elképzelésük az otthonuk berendezését illetően? Mennyire kapsz tőlük szabad kezet?

Két részre oszlik a társaság, azt vettem észre. Vannak, akiknek határozott elképzeléseik és meglévő bútoraik vannak. Nem azt mondom, hogy nehezebb, de ott más a feladat. De sokan teljesen megbíznak bennem, és nagyobb önállóságot kapok tőlük. De valahogy mégis annak vagyok a híve, ha ez egy közös munka.

Én azt hiszem kicsit túl komolyan is veszem a munkámat, bár talán ezt másképp nem is lehet. De ha dolgozom, akkor teljesen eggyé válok azzal, akié az adott ház, sokszor úgy érzem, mintha én is ott laknék. Néha azért furcsán néznek rám, amikor másodszor-harmadszor megyek, és már úgy mozgok a lakásban vagy a házban, mintha otthon lennék. Állandóan a tervrajz fölött gubbasztok, sokszor azzal kelek azzal fekszem gondolatban.

Szerintem akkor születik igazán otthonos, szerethető lakás vagy ház vagy bármi, ha pontosan megismerem a lakóját, szinte minden szokását, ízlését. Eddig még nem volt olyan, hogy itt a lakáskulcsom és csinálj valamit… Akkor eléggé úgy érezném, hogy a sötétben tapogatózom.

Hogy néz ki ez a közös gondolkodás?

Az első lépés nálam mindig egy részletes igényfelmérés. Ilyenkor pontosan megbeszéljük, hogy mi tetszik, mi nem, milyen színvilágot, milyen stílust szeretne a megrendelő. Ezek hosszas beszélgetések, akár több alkalommal is, ilyenkor leülünk és kötetlenül beszélgetünk, hogy megismerjük egymást. Aztán a második fázisban vázlatot készítek, ekkor körülbelül már érzem, hogy mi felé lehet közelíteni. De azon még sokat szoktunk finomítani, változtatni, az megint csak egy újabb kiindulópont. Amikor pedig már tudjuk, hogy mit akarunk, akkor együtt válogatunk burkolatot, színeket, textileket, lámpákat, mindent.

Eddig a pontig, a beszerzés részéig szoktam részese lenni a folyamatnak nagy bánatomra. Az apróbb, személyes tárgyak elhelyezésére eddig még nem kértek fel, talán egy olyan eset volt, amikor még erről is elmondhattam a véleményemet, hogy mi hol mutatna jól.

Pedig órákat el lehet tölteni például azzal, hogy egy könyvespolc hogyan legyen berendezve. Amikor az Ikeában dolgoztam, akkor azt külön tanultuk. Állt mellettem a designer, és mondta, hogy jó vagy nem jó. Úgyhogy várom, hogy legyen olyan munkám, amikor ebbe is bevonnak a megrendelők, ez kicsit a kirakatrendezéshez áll közel, nem a funkcionalitáshoz.

A budaörsi Ikeában éveken át dolgoztál, milyen út vezetett odáig?

Ahogy visszapörgetem az idő kerekét, rá kell jöjjek, hogy gyerekkorom óta vonzódom a lakberendezéshez. De aztán amikor pályaválasztásra került a sor, akkor egyáltalán nem jött ez szóba, mert tanári pályára szerettem volna kerülni. Aztán mégsem úgy sikerült, teltek múltak az évek, teljesen más területeken dolgoztam, például bankban. Aztán egyszer olvastam egy hirdetést a Lakáskultúrában, hogy Budapesten indul egy két éves lakberendező tanfolyam, gondoltam belevágok. Munka mellett tanultam ebben a suliban, de a szakma csínját-bínját valójában az Ikeában tanultam meg. Rögtön ahogy végeztünk, az Ikea keresett egy csomó lakberendezőt, mert akkor épült a budaörsi áruház, új csapat kellett, így én is odakerültem. A legmenőbb dizájnerektől volt szerencsém tanulni, és komoly tanfolyamokon, kiegészítő oktatásokon is részt vehettünk. Aztán sok külföldi áruház felépítésében is részt vettem, és az megint egy olyan terület volt, ahol rengeteget tanulhattam.

Eleinte lakberendezője, aztán vezető lakberendezője voltam a budaörsi áruháznak. Az megint egy tágabb terület volt, mert ott már az egész áruház megjelenéséért feleltem. Ez azt jelentette, hogy mindent nagyon stílusban kellett tartani, a skandináv jegyeknek megfelelően. Úgyhogy az volt a feladatom, hogy ezt kontrolláljam.

Aztán ez is véget ért. Miért hagytad ott?

Nem hagytam ott, hanem jött a kisfiam, és teljesen más lett fontos az életemben. Aztán megszületett a második kisfiam, majd Sopronba kerültünk, ahol nincs Ikea. Próbálkoztam Ausztriában a bécsi Ikeában dolgozni, aztán úgy döntöttem, hogy családanyaként ez nem megy, mert az egész embert kíván. Akkor jött az ötlet, hogy legyek egyéni vállalkozó. Belevágtam, gondoltam, ha nagyon nincs rá kereslet, akkor csinálok mást. Lett egy honlapom, de különösebben nem is reklámoztam magam, mégis jött annyi munka, amennyit így család mellett tudtam csinálni. Most már nagyobbak a gyerekek, egyre többet tudok vállalni, ezért is vágtam most bele ebbe a közös vállalkozásba.

Hárman indítottátok ezt a design stúdiót, a Stoki Bútormanufaktúra egyedi tömörfa bútorokat készít, az Aliante Wellness & Lifestyle pedig szintén egyedi készítésű szaunákat forgalmaz. Hogyan lett belőletek közös vállalkozás?

Külön-külön évek óta foglalkozunk azzal, amivel. De mindhárman azt gondoltuk, hogy ha összetömörülünk, az előny lesz mindannyiunk számára, mert tudjuk egymást segíteni és össze is függenek a tevékenységeink. Azért volt ebben egy sorsszerűség is, mert én nem kerestem irodát magamnak, hanem ők kerestek meg engem, hogy szeretnék-e irodát nyitni. Azt mondtam oké, akkor vágjunk bele. Aztán egymást követték az események és így jutottunk idáig, hogy hoppá meg is nyitottunk. Úgyhogy mindannyian bizakodóak vagyunk, hiszünk abban, hogy ennek van helye itt Sopronban. Nagyon-nagyon távoli jövő, de szeretném, ha az én részemet a fiaim vinnék tovább. Persze rajtuk múlik, hogy szeretnék-e, és lehet, hogy nagyképűség erre a tíz négyzetméteres irodára azt mondani, hogy majd kinövi magát, de én optimista vagyok.