Szökőnap története

Minden negyedik év szökőév, vagyis a február egy nappal hosszabb, de hivatalosan mégsem február 29-e  szökőnap.

Ennek oka Julius Caesarra vezethető vissza, aki a római naptárt megreformálva bevezette a 12 hónapos naptárt Kr. e. 46-ban. (Ugyanakkor, amikor elnevezte az év egyik hónapját saját magáról, júliusnak.) Ő rendelte el, hogy minden negyedik évben egy napot iktassanak be február 24-ét kétszer számolva, hogy ezzel kompenzálják, hogy a naptári év nem pontosan 365 napig tart, hanem nem egész hat órával (negyed nappal) tovább, és ez a néhány óra négyévenként adódik össze egy nappá.

Azért 24-ét jelölték ki, mert a naptárreform ellenére a rómaiak sok tekintetben még a régi naptár szerint gondolkodtak. A régi, Ceasar előtti római naptár ugyanis 10 hónapból állt, és kétévenként hozzátettek még egy hónapot. Ilyenkor az általában 28 napos február hónap 23 napossá rövidült, és ezután következett még a 22 vagy 23 napos szökőhónap. (A római naptár szerint márciussal kezdődött az év, így a február az utolsó hónapnak számított.) Ez persze túl bonyolult volt, ezért is jött kapóra a Caesar-féle reform. De ettől még a szökőnap odakerült, ahol addig a szökőhónap kezdődött, vagyis a Caesar-reform értelmében a most február 24-ként ismert nap elé tettek be még egy napot. Innen minden nap és így minden névnap eggyel odébb ugrik február 29-ig.

A julián naptárt később, 1582-ben finomhangolta XII. Gergely pápa, merthogy az egynegyed nap sem pontos: valójában 365 nap, 5 óra, 48 perc és 46 másodperc a Föld keringési ideje a Nap körül. Ezért a Gergely-naptár annyiban módosult a juliánhoz képest, hogy minden páratlan évszázadfordulón, például 1900-ban és 2100-ban nincs szökőnap, pedig az is negyedik évnek számít.

Persze ez is túl bonyolult, ezért sok országban már február 29-ét tekintik szökőnapnak.Az angolszász és kelta hagyományok szerint ezen a napon a nők megkérhetik a férfiak kezét és a kiszemelt nem utasíthatja vissza.