A hétvégén rendezték a 9. Ultrabalatont. Székely Peti ultrafutóval beszélgettünk.
Mi visz rá valakit arra, hogy ultrafutónak álljon? Peti esetében azt mondhatjuk az elszántság, a saját korlátok feszegetése és a véletlen. Székely Peti társával együtt váltóban teljesítette a múlt héten immáron 9. alkalommal megrendezett Ultrabalaton 220 km-es távját. Az elképesztő teljesítményből 104 kilométerrel vette ki a részét. Egy koraesti vacsora mellett vele beszélgettünk.
Mas: Hogyan és mikor kezdtél el futni?
SzP: 2013 körül kezdtem el lejárni a Hunyadi Iskola futópályájára, ahol eleinte 4, 6,8 kilométereket futottam, leginkább kikapcsolódásként. Élveztem, hogy ilyenkor kikapcsol az agyam, nem kell semmin gondolkodnom. Aztán szép lassan következtek a Lővér körök, először egy, aztán kettő, majd ezeket a távokat kiegészítettem a Sopron környéki erdőkkel.
Mas: Mennyit futsz egy átlagos héten?
SzP: Változó átlagban három-négy nap alatt teszek meg 40-60 km-t.
Mas: Hogyan jutottál el az ultratávokig?
SzP: Az első nem hivatalos félmaratonomat 2014 májusában futottam le Kele Attila barátommal, majd nyáron immáron szervezett keretek között is megtettem a távot Keszthelyen a Keszthelyi Kilométerek elnevezésű versenyen. Aztán ez a táv mindig több és több lett. Mikor rájöttem, hogy félmaraton időcsúcsot valószínűleg sosem fogok futni, elkezdtem növelni a távot. Így jutottam el először 30 km-ig, majd kicsit később a maratonig.
Mas: Hogy jött az Ultrabalaton ötlete?
SzP: Idén januárban jött az ötlet, hogy induljak egy komolyabb versenyen is. Azt tudtam, hogy egyedül nem tudom még lefutni, de azt sem akartam, hogy több emberrel kelljen osztozni az elismerésben, így jutottam el oda, hogy kerestem magamnak még egy embert, akivel ketten le tudjuk futni. Kele Attilával (VidraAti) kezdtem el anno komolyabb távokat futni, így célszerű volt először őt megkérdezni, gondolkodás nélkül igent mondott.
Mas: Nem fele-fele arányban tettétek meg a távot. Ez tudatos volt, vagy így jött ki?
SzP: Alapvetően három opciónk volt a táv teljesítésére, az első az volt, hogy felezünk. A második lehetőség tapasztalt ultrafutók tanácsára az volt, hogy félmaraton/maraton távonként váltsunk, mert így a szervezet könnyebben regenerálódik, jobb időeredményt érhetünk el. A harmadik verzió – mivel még egyikünk sem futott előtte 100 km felett- az volt, hogy valamelyikünk kezd, mikor elfárad cserélünk és majd meglátjuk hogy lesz. Hát így lett.
Mas: Ketten két külön városban készültetek. Volt edzésterv? Ellenőriztétek egymás felkészülését?
SzP: Abszolút megbíztunk egymásban. Mindenki tette, amit saját érzése szerint tennie kellett. Attila Rigyácon (12 km Nagykanizsától- a szerk.) készült, én pedig Sopronban. Persze tartottuk a kapcsolatot egymással, de nem csekkoltuk naponta egymás edzésnaplóját. Mindketten futottunk rövidebb és hosszabb távokat is. Magam részéről futottam maratonokat, mentem terepversenyekre. A tapasztalatok alapján 60-70 km után inkább fejben kell ott lenni, fizikálisan addigra már úgyis elfáradsz. Egyszer valaki összefoglalta ennek a lényegét: “Az ultrafutásban az a jó, hogyha elfáradsz utána már csak futni kell.”
Mas: Ki kezdte és hogy döntöttétek el?
SzP: Attila kezdte. Teljesen véletlenül alakult így. Tapasztalatunk nem sok volt ebben és valakinek oda kellett állnia a rajtvonalhoz.
Mas: Az első szakaszon csak figyelted társadat. Milyen volt?
SzP: Reggel 6:30-kor startolt a mezőny Balatonaligáról. Nagyon jó volt nézni, hogy fut Attila, felesége is futott egy félmaratont, így csak azután követtük a mezőnyt. Minden frissítőponton ott voltunk, folyamatosan tartottuk vele a kapcsolatot. A fő vezérelv az volt, hogy a felénél cserélünk, de ilyen távon bármi történhet. Természetesen jól felkészültünk. A kocsi tele volt energiaszelettel, izotóniás itallal, gyümölccsel, vízzel. Sajnos az északi parton nem mindig lehetett kocsival kísérni a mezőnyt, de igyekeztünk mindig a közelben lenni.
Mas: Aztán jött a váltás.
SzP: Este negyed 10-kor váltottunk Balatongyörökön, akkor már sötét volt. A váltás előtt 300 méterrel találkoztunk, onnan a váltópontig sétáltunk, megbeszéltünk egy két dolgot, majd Attila átadta a gps jeladót, és onnantól én folytattam. Azt beszéltük meg, hogy 7 perc/km tempóban futunk. Úgy érzem az első negyven kilométert kicsit elfutottam, az időm 6 perc 10 másodperc és 6 perc 30 másodperc körül volt. Aztán szép lassan csúszott az időm 7 perc fölé, de a vége előtt már jóval látható volt, hogy bőven szintidőn belül leszünk, így nem volt gond.
Mas: A verseny ezen szakaszán milyen a versenyzők közötti kommunikáció? Sokan voltak körülötted? Beszélgettetek egymással?
Szp: Azért ilyenkor már eléggé szétszóródik a mezőny, persze voltak körülöttem, volt akit én előztem meg, volt aki engem futott le. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, általában csak halk hajrák voltak, egymást biztattuk kicsit.
Mas: Hogy zajlik ilyenkor a frissítés?
SzP: Az egész versenyre jellemző a profizmus, így ez is jól lett megoldva. Az ultrafutóknak külön asztaluk volt, ahol vizet, kólát, banánt, paradicsomot, sót, szőlőcukrot, izotóniás italt kínáltak. Kb 80 kilométer után voltak olyan pontok is ahol melegételt kínáltak. Itt egy húslevest is megehetett az, aki akart, és aki tudott. Ilyenkor le lehet ülni, de van aki séta közben kanalaz be egy kis levest.
Mas: Mesélj kicsit a táv végéről!
SzP: Az utolsó három kilométert szerintem 27 perc alatt tettem meg, ott már minden fáj, minden apró kavicsot érezni, minden vízhólyag hasogat, és a lábaid le akarnak szakadni. Aztán beérsz és minden jó. Nem szabad
leülni, mert utána nem állsz fel. Kicsit sétálgattunk, megbeszéltük a történteket, majd bementünk a versenyzőknek felállított sátorba, ettünk valamit, ittunk egy sört és eldöntöttük, hogy jövőre is indulunk, lehet már mindketten egyéniben. Mikor hazaértem a fáradságtól és izomfájdalomtól hőemelkedésem volt és nem tudtam olyan könnyen elaludni. A futóórám azt jósolta 120 óra regeneráció kell majd a testemnek, úgy néz ki bejött.
Mas: Mikor fogsz futni legközelebb?
SzP: Most még azért kicsit fáj, holnap megyek masszőrhöz, de legkésőbb jövő hét végén a SopronTrail tervezett pályáját bejárom.
Várjon ...
