Minden ami Sopron

2019. 12. 13. péntek

Luca

SOPRON
Borult
EURO
0

Nagyváradi Andrea

Andi csak egy van

Írta: O. A.
2015.05.01.

Nagyváradi Andrea az ország egyik legvagányabb és legszókimondóbb bloggere, akkor kezdett írni, amikor itthon még nem volt illendő nyilvánosság előtt arról beszélni, hogy milyen érzés szülni. Ma már két kisfiú édesanyja, megosztani való tapasztalata tehát bőven van, amire sokan kíváncsiak: blogját eddig közel harmincezren olvasták. Írásai megríkatnak, megnevettetnek, meghökkentenek, megijesztenek, megnyugtatnak és mindenekelőtt megbékéltetnek saját „anyai” hibáiddal: akkor is, ha már elkövetted őket, akkor is, ha majd csak fogod.

4

 

Olvasva a blogodat azonnal feltűnik, hogy egy egészen más – őszintébb, szókimondóbb, személyesebb – stílust képviselsz, mint a hasonló témában publikálók többsége. Ez koncepció?

Részemről ez nem tudatos, mert ez az én stílusom. Amikor terhes voltam az első fiammal, a Somával, akkor gondoltam arra, hogy kéne csinálni egy blogot, mert amikor ebben a témában körülnéztem azt láttam, hogy az emberek ezekről a dolgokról nem beszélnek nyíltan. Például amikor a saját anyukám a szülés élményéről beszélt, akkor ő csak annyit mondott, hogy 12 órát vajúdott velem, annak idején nem lehetetett még állni, nem kaphatott vizet, de magáról arról, hogy milyen érzés konkrétan a szülési fájdalom és milyen az egész folyamat, arról sem ő, sem senki más nem beszélt. Azt gondoltam, hogy akkor megpróbálok erre a vonalra felhúzni egy blogot, hogy akit érdekel, az kicsit közelebb kerüljön ehhez a témához – ezért is lett az a címe, hogy Milyen érzés szülni.

Akkoriban 4 évvel ezelőtt még nem volt ennyi a témában íródott blog Magyarországon, ma már egyre több van. Például a Vida Ági féle babapszichológia az, ami próbálja kicsit a reálishoz közelíteni az anyaképet. Mert ami nekem a legnehezebb volt főleg az első gyereknél az az, hogy volt a fejemben egy abszolút nem reális anyakép a magazinokból meg a médiából áradó kép miatt, és folyamatosan bűntudatom, kisebbségi érzésem volt, hogy én ennek nem tudok megfelelni. Aztán amikor ezt megírtam, akkor láttam, hogy jönnek a visszajelzések, vagyis mindenki végigmegy ezeken. Nem szoktam babamagazinokat olvasni, nem tudom milyenek. De a női magazinokat elnézve az egy nagyon disszonáns dolog, amikor van egy cikk az önelfogadásról, utána meg húsz oldal narancsbőr elleni, ránctalanító krém reklám – így nehéz az önelfogadás.

Ebben a görbe anyaképben mi az, ami hamis, és szerinted milyen a reális anyakép?

Én azt gondolom, hogy ez mindenkinél egyedi. Ami hamis az egészben szerintem az, hogy azt mondják, nincsen nehéz nap. Egyszer az egyik ismerősömmel találkoztam, és mondta nekem, hogy olvasta a blogomat és milyen jó, és súgva fűzte hozzá, hogy nála is néha előfordul, hogy elege van a gyerekből. Mintha ez szégyellni való lenne. Tehát azt gondolom, hogy azt fontos kommunikálni, hogy vannak nehéz pillanatok, amikor összecsapnak a fejed felett a hullámok, amikor idegbeteg vagy mert keveset aludtál, mert sok a gond, nehéz a gyerekkel. Azt kell látni, hogy nincs tökéletes anya, nyilván követünk el hibákat, de attól még szeretjük a gyerekünket, és az a gyerek fel fog nőni és egészséges felnőtt lesz.

bubi1

A gyerekek borzasztóan rugalmas lények, nekik az a normális, amit látnak a szülőtől. Ha azt látják otthon, hogy a szülei nyakig begombolkozva jönnek- mennek, akkor azt fogják megtanulni. Ha azt látják, hogy meztelenül futkosnak fürdés után, akkor pedig az lesz a természetes. Egyik sem elítélendő, mindkettő lehetséges opció, vagy lesz egy szégyenlős gyerek vagy egy nem szégyenlős gyerek, az értékét semmivel sem csökkenti valakinek hogy szégyenlős vagy nem.

Nagyon sokan úgy viselkednek, mintha az élet kőbe lenne vésve. Arról szól ez a blog, hogy egyébként nem. A mi életünkben egy csomó döntés szól arról, hogy szembemegyünk az áramlattal és megkeressük a mi utunkat még akkor is, ha sokan nem értik ezt. Már a szülés és az esküvőnk is olyan volt, hogy nem a társadalmi normáknak megfelelően csináltuk. Nekünk jó volt, és ez a legfontosabb. Azon is sokat szoktunk gondolkodni, hogy mennyire lesz jó a gyerekeinknek az az út, amit az intézményes oktatás felkínál Magyarországon. Ezeket a döntéseket nehéz meghozni anélkül, hogy ne mondanák azt, hogy egoista vagy, de mi utólag sosem bántuk meg.

A blogodból kiderül, hogy az anyaságot egy kölcsönös tanulási folyamatként éled meg: a gyerkőcök is tanulnak tőled, de te is tőlük. Számodra mik voltak a leghasznosabb leckék?

Szerintem amiről a gyerekektől nagyon sokat lehet tanulni az az, hogy hogyan kell hozzáállni az élethez. Bámulatosnak tartom például azt, ahogy birtokba veszik a testüket, ahogy nyújtóznak és felpakolják a lábukat, és ahogy mindenféle hátsó gondolat nélkül nézik magukat a tükörben. Még nincsen bennük az a sok lerakódott dolog amit a társadalom ránk rak, hogy hogy kéne kinézni, hogy kéne viselkedni, ők még teljesen szabadok. Sajnos olyan rövid idő az, amíg szabadok maradhatnak.

Azt is időbe telt megtanulnom, hogy mennyire érzékenyek a gyerekek. Most például a Soma egyik unokatestvérének kihullott a foga, mert váltja a fogait. Aztán szóba került, hogy iskolába is most fog menni, és Soma valahogy összekötötte az iskolába járást a fogkihullással, és mondta, hogy ő nem akar iskolába menni, mert nem akarja hogy kihulljon a foga, és takargatta a kis száját. Szóval ami az embernek felnőttként tök egyértelmű, az egy gyerek számára a misztikus világában amiben él, nem az. És az ember olyan gubancot tud csinálni ha nem figyel oda hogy mit és hogyan mond a gyereknek. Na hát ez például nagyon nehéz feladat, és az elején én ebben nagyon béna voltam, sok hibát követtem el, mert nem volt megfelelő a kommunikáció. Ezt külön meg kell tanulni, hogy az ember a saját gyerekével hogyan beszéljen már akkor is, amikor ő még nem tud beszélni.

Amit még fontos a gyerekektől megtanulni, az az örömre való képesség. Karácsonykor például csak egy ajándékot veszünk nekik. Náluk nincs különbség a kinder tojás meg a húszezres legó között, mert az ajándék. Nincs fogalmuk arról, hogy ez drága volt vagy olcsó, nekik az apróság is ugyanolyan öröm, és ezt az örömre való képességet fontos lenne megőrizni. Azt gondolom, ezt lehet tőlük nagyon jól megtanulni: csak a nevetés öröméért nevetni vagy csak a futás öröméért futni.

lokal_1


Miközben írtad a bejegyzéseket, soha nem gondolkodtál el azon, hogy ezt vagy azt lemerd-e írni? Nem okozott gondot ez a szintű nyíltság?

Nem, mert ennek a blognak pont ez a lényege. Ha én ezt vállalom, akkor nem lehet, hogy ezt csak egy bizonyos szintig vállalom és a többit fedje jótékony homály. Nyilván ezen a szinten túl van még egy szint, ami mégszemélyesebb, mégmélyebb, azon gondolkodom, hogy továbblépjek-e. Akkor már tényleg a legbelsőbb dolgokról írna az ember.

Ami nekem egy fura mérlegelési szempont, hogy nem akarok olyasmiről írni, amivel a másik embert, akivel együtt élek, kellemetlen helyzetbe hozom. Itt van például a szexualitás: az is fura, hogy a saját apósom, anyósom vagy az apám olvassa a blogomat. De amikor leülök írni, akkor csak arra gondolok, hogy ami bennem van érzés, gondolat, azt szeretném kerek egész formában visszaadni. Nincs bennem utólagos cenzúra. Nem akarok másoknak megfelelni, nem akarom az életünket vagy a személyemet ilyen cukros lében feljavítani, mert nem gondolom, hogy én tökéletes vagyok vagy a kapcsolatunk tökéletes, hanem ilyenek vagyunk és kész, amiben benne vannak a magas és mély pontok, és ezekről beszélni kell. Akinek ez nem tetszik, annak nem kell elolvasni, ilyen egyszerű. De álszenteskedés lenne azt mondani, hogy nem azért írom, hogy mások is olvassák. A legjobb az lenne, – és ez volna a végső cél ezzel a bloggal, – hogy meginduljon egy olyan kommunikáció, amiben mások is hozzáteszik a magukét. Néha volt már erre példa, amikor más anyukák egészen hosszan megosztották a tapasztalataikat.

lokal_2

 

Miért lenne fontos, hogy kialakuljon egy ilyen kommunikáció?

Anyaként rengeteg problémával küszködik az ember napi szinten, de ezeket a problémákat nem ismeri el a külvilág. A globális problémákhoz képest az, hogy az én gyerekem nem akar enni, az csak az egyén életében lényegesebb kérdés annál, hogy mi van odakint. Épp ezért azt gondolom, fontos, hogy akinek bármilyen problémája van, az csoportokat, közösséget, kapcsolódási pontot találjon, hogy lássa: vannak körülötte olyanok, akik hasonló dolgokon mennek keresztül mint ő, onnantól kezdve feldolgozni is kicsit könnyebb.

bubi2

A két legolvasottabb bejegyzés a blogomon a szülésről, a másik a vetélésről szól. Amikor elvesztettük azt a babát, és megírtam erről azt a bejegyzést – amit eddig kétezren olvastak – akkor is nagyon sok visszajelzést kaptam emberektől, akik egyébként nem beszélnek róla soha, hogy velük is ez történt. Ez volt az első mérföldkő a blogírásban: rájöttem, hogy fontos, hogy ezeket a dolgokat kimondjam, mert mások is keresztülmennek ezeken. Mielőtt ezt nem éltem át, azt gondoltam, hogy egy hat hetes magzat amelyik elmegy, az azért mégse olyan nagy tragédia, mert hát még csak hat hetes. Sokan vigasztaltak azzal, hogy “ennek így kellett lennie”. De amikor az ember benne van, tökre nem erről szól. Amikor az ember egy hat hetes magzatot veszít el, akkor az ugyanolyan tragédia tud lenni, mint amikor bárki mást veszít el, akit szeret. Van akinek nem, mert tudja azt mondani, hogy ennek így kellett lennie, de van akinek végig kell járnia a gyászfolyamaton. Erről beszélni kell.

Szerintem az is nagyon nehéz, hogy az a fajta családi háló ami régen volt, ma már nincs. Sokan másik városban élnek mint a családjuk többi tagja és átalakult a családi modell is, nincs akkora összejárás a rokonok között. Régebben született egy csomó gyerek a családban, és mire egy kislány felnőtt és saját babája lett, ő már több gyerekről gondoskodott. Most nagyon sok anyuka akkor lát életében először csecsemőt, amikor megfogja a sajátját. És akkor neki ki kéne találni minden előzetes ismeret nélkül, hogy hogyan gondozza azt a babát. Olyan nincs, hogy automatikus anyaság, ez nem gombnyomásra működik. Van, akinél hónapok kellenek, van akinél évek, de ha segítünk, akkor könnyebb. Ezért is fontos, hogy ha kérdésem van, legyen kihez fordulni.

A számokon látom, hogy mennyire sokan olvasnak, és ehhez képest milyen kevés a kommunikáció. Ilyen fura viselkedős nemzet vagyunk, nem beszélünk a nehézségekről. Sokan azt sem tudják, hogyan kell segítséget adni vagy elfogadni. Nem kell mindent magunknak, egyedül, önállóan megoldanunk. Az öntudatra ébredés egyik lépése felismerni azt, hogy na most van szükségem segítségre vagy egyedüllétre. De ehhez nem kell anyának lenni, egy munkahelyen is tudni kell nemet mondani.


Ha már a munkánál tartunk: anyaként az is egy nehéz kérdés, hogy hogyan egyeztethető össze a gyerek- és munkavállalás. Ezen a téren is sokféle megoldásról lehet hallani, nálad hogyan alakult?

Nekem például kell más is az anyaságon kívül. Van, akinek nem, és ez tök jó dolog. De azt is fel kell vállalni, hogy nem mindenkinek elég csak az anyaság és nem kell belekényszeríteni őket ebbe a szerepbe.

bubi3

 De ez még nem működik itt annyira, mint külföldön, mert a társadalmi rendszerünk nem támogatja, hogy gyerek mellett dolgozz. Nekem is külföldre kellett mennem dolgozni, és nagy arculcsapás volt, hogy két diplomával meg két nyelvvizsgával egyetemi tanárként nem tudtam elhelyezkedni a szakmámban, mert ott volt az önéletrajzomban, hogy van egy kicsi gyerekem. Nagyon nehéz az embernek nem csökkent értékűnek éreznie magát, amikor húsz önéletrajzot küld ki és a húszból senki nem válaszol, csak egy azt, hogy köszi de nem. Ez egy érdekes feladat még anyaként, hogy újradefiniáljam magam mint nő, hogy újradefiniáljam a társadalmi értékemet: hogy akkor most attól leszek értékes tagja a társadalomnak hogy minél jobb munkát kapok, vagy attól, hogy minél jobb munkát végzek anyaként, de azt ki ítéli meg?

Ez az anyáknak a saját kérdése, hogy jó anya vagyok-e, és erre nem kapunk visszajelzéseket. Instagramon követek egy amerikai anyukát, akinek több gyereke van, és elmesélte, hogy bevásárolni volt a gyerekekkel, és egy tök idegen ember odament hozzá és azt mondta neki, hogy szuper amit csinálsz, ahogy bánsz a gyerekeiddel és élvezd ki amíg tart, mert hamar el fog múlni. Ilyen szerintem Magyarországon elképzelhetetlen, hogy valaki idegen odajöjjön hozzád és adjon egy pozitív megerősítést. Még az ismerősök sem vagy a barátok sem feltétlenül dicsérnek. Nem szoktunk rá arra, hogy azt mondjuk a másiknak, tök jó amit csinálsz.

bubi

loading