Március óta létezik egy podcast, vagyis online rádiócsatorna, ami egyelőre nem csak Magyarországon, de Európában, sőt, talán kerek e világon is egyedüliként foglalkozik kórusügyekkel. Bognár Lászlót az amatőr kórustagsága és a sokéves újságírói tapasztalata vezérelte e podcast indítására. Az 5. szólam azokért van, akiket a művészeti munkán felül a kórusok menedzselése is érdekel, és akiknek – Lacihoz hasonlóan – a kórusügy szívügy.
Tartalmilag és műfajilag is egy újszerű kezdeményezést indítottál. Miért épp a podcast műfaját választottad?
Egyrészt, mert a pályámat rádiósként kezdtem. Másrészt azt gondolom, hogy az ilyen kicsi, ellenben elkötelezett közösségek számára, mint a kórusok, a podcast vagy valamilyen internetes megjelenési forma lehet az a mód, ami fenntartható, és elég célzottan tudja elérni azokat, akik érdeklődnek egy adott téma iránt.
Amikor azt mondod fenntartható, akkor mire gondolsz?
A podcast abban különbözik a rádiózástól, hogy nincs komolyabb technikai követelménye: egy mikrofonos headsettel meg számítógéppel el lehet kezdeni, vagyis nagyon kis befektetéssel neki lehet indulni. Persze ha az ember nagyon igényes hangminőséget szeretne, akkor határ a csillagos ég. De ahogy a blogoláshoz alapvetően gondolatok kellenek meg egy számítógép, úgy egy podcast indításához sincs sokkal több dologra szükség.
Itthon vagy külföldön van olyan podcast, ami hasonló témákkal foglalkozik, mint az 5. Szólam?
Magyarországon tudtommal nincs, és külföldön sem találtam olyat, ami kórusmenedzsmentről szólna. A BBC-nek van egy heti két órás műsora vasárnap délutánonként, ami kóruszenével foglalkozik. Ők a zenei részre fűzik fel a műsort. Én, mivel zenei szakképzést nem kaptam, ezért ilyen kérdéseknek csak szakértő társaságában futnék neki. De azért mégis van kóruszene az adásokban, mert, ahogy én tudom, máshol nincs megjelenési lehetősége az amatőr kórusoknak.
Angliában van még egy „testvérpodcastom”, azt két fiatal karnagy csinálja. Ők arra fektetik a hangsúlyt, hogy tippeket adjanak karvezetőknek, hogy hogyan legyenek összeszedettebbek a próbákon, vagy hogyan szervezzenek közös fellépéseket más kórusokkal. De az kifejezetten karnagyoknak szól. Most még az én podcastomat is döntően karnagyok hallgatják, de szeretném, ha idővel mindenki megismerné, aki a kórusok körül tevékenykedik.
Mi adta az ötletet ehhez a témához? Miért gondoltad úgy, hogy beszélni kell a kórusok menedzseléséről, életéről?
Én a Kórus Spontánusz tagja vagyok, és fellépések előtt vagy azok után nagyon sokat szoktunk beszélgetni karnagyunkkal, Kocsis-Holper Zoltánnal és a többiekkel arról, hogy ki mit lát, tapasztal, merre lenne érdemes továbbmennünk, mik a lehetőségeink. Másrészt rendszeresen kapunk híreket arról, hogy más kórusokkal mi a helyzet, ki szervez valami érdekes projektet.
Például a soproni Fidelissima Vegyeskar éppen most él át egy nagyon intenzív időszakot, hiszen ők karnagyot és kórustitkárt váltottak egyszerre. Ezeket a híreket mi megbeszéljük egymás között, de azt gondoltam, hogy talán jó lenne közkinccsé is tenni.
Persze sok közös téma van még, például hogy honnan szerezzünk forrást az énekkar működtetéséhez. Nagyon sok amatőr kórusnak okoz fejtörést, hogy milyen célokra és milyen forrásokból lehet pénzt, eszközöket szerezni. Most néhány napja olvastam egy budapesti együttesről, amelyik közösségi finanszírozást használ, így próbál egy projektjére pénzt szerezni. Hasonló kezdeményezésről sem hallottam korábban. A hazai amatőr kórusok még nem nagyon foglalkoznak ilyenekkel, de lehet, hogy pont annak a hatására, hogy erről beszélünk, valahol valaki belevág egy ilyen kampányba.
Leginkább tehát a szervezést, a hatékony működést, a menedzsmentet érintő kérdésekkel szeretnék foglalkozni, ez az egyik fő vonala a podcastnak. A másik pedig, hogy szeretnék bemutatni jó gyakorlatokat, kórustalálkozókat és ehhez hasonló kezdeményezéseket, amik picit megmozdítják ezt az egész szférát, és talán segítenek a kórusoknak egymásra találni. Mert itt a régióban mi viszonylag jól ismerjük egymást, de nem tudjuk, mi történik Békéscsabán vagy Szarvason, szeretném picit ezt a kommunikációt is élénkíteni.
Milyen eredményeket vársz ettől?
Én azt szeretném elérni – mondjuk, legyünk merészek – 5 éven belül, hogy a magyarországi kórusok tudjanak egymásról, ne kelljen nekik annyit keresgélni egy koprodukcióhoz, és hogy picit tudatosabbak legyenek a menedzsment terén.
Az is a célom, hogy azt a tudást, ami megvan egyikünknél-másikunknál, közkinccsé tegyük. Vízióm a nagyon önfeledten működő amatőr kórusok közössége, ahol nem okoz problémát, ha ki akarnak adni egy cd-t vagy meg akarnak jelenni valamilyen formában, mert vagy nagyon jók a forrásszerzésben, vagy nagyon jók technikailag, és meg tudják csinálni maguknak.
Szerintem az a legfontosabb, hogy ráébresszék őket, hogy vannak lehetőségeik, olyanok, amikre nem is gondoltak volna, és legyen segítség, lehessen valakihez fordulni, ha elakadnak vagy kérdésük van. Az mindegy, hogy az én vagyok vagy egy másik szervezet, ha ez megvan, akkor a működés gördülékenyebb lesz szerintem.
A honlapodon utalsz arra, hogy külföldön sok minden működik már jól, amit érdemes lenne behozni Magyarországra. Mik ezek? Miben annyira más a külföldi kórusok helyzete, mint az itthoniaké?
Én azt veszem észre, hogy külföldön sokkal lazábban, szabadabban, kreatívabban állnak hozzá a kórusok a mindennapi működésükhöz, és itt nem a fegyelemről beszélek. Hanem arról, hogy hogyan tartják a kapcsolatot a saját közönségükkel, mennyire nyitottak az új technológiákra. Mert igen, vannak a koncertek, de el lehet érni a közönséget más csatornákon is. A közösségi média, a Youtube, a Soundcloud sokkal könnyebbé teszik a kórusoknak a potenciális közönségük elérését, mint ahogyan ez öt vagy tíz évvel ezelőtt működött.
Egyébként az is egy teljesen érvényes dolog, ha egy kórus „csak” a komolyzenét értőkhöz szeretne szólni, akiknek az életében egy fix pont az, hogy havonta eljárnak valamilyen komolyzenei koncertre. Erre vannak kialakult nyilvánossági technikák, hogy hova tegyünk plakátot, hol hirdessük a koncertet.
Viszont ha szeretnénk új közönség felé nyitni, akkor fel kell venni olyan szokásokat, amiket az a célcsoport vagy korosztály követ, akikhez szólni szeretnénk: meg kell figyelnünk, hol mozognak, milyen médiumot fogyasztanak, vagy akár személyesen kell odamenni hozzájuk és megszólítani őket.
Én azt gondolom, hogy azokat az embereket is meg lehet szólítani, akik alapvetően idegenkednek egy komolyzenei koncerttől, mert oda be kell ülniük, fegyelmezetten kell viselkedniük, nem vehetik fel a telefont, ha csörög, nem írhatnak a Facebook-on a haverjaiknak. De elmegyünk abba környezetbe, ahol ők vannak – mondjuk egy flashmobbal –, akkor úgy lehet hozzájuk közelebb vinni a komolyzenét, hogy nekik első körben nem is kellett csinálni semmit.
Azt látom, hogy külföldön ezeket a trendeket sokkal könnyebben tudják követni a kórusok. Lehet, hogy itt is csak arra van szükség, hogy felvessük ezt a témát valamilyen fórumon.
Azért itthoni, jó gyakorlatokra is tudsz példát mondani?
Persze! Most szerénytelen leszek, és hazabeszélek: a Kórus Spontánusszal tavaly nyáron Rigában voltunk, a Kórusolimpián. Mi erre elég masszívan rákészültünk, lényegében egy évig minden megmozdulásunk arról szólt, hogy mi Rigába utazunk. Ennek volt egy művészeti vonala, hogy a kórus felkészüljön lélekben, koncentrációban a darabokból, és a versenyen minden rendben menjen. De a felkészülésnek volt egy nagyon komoly szervezési része is, amiről általában nem szoktunk beszélni. Pedig nagyon hasznos lehet!
Nálunk ez a rendszer úgy működött, hogy senki nem csinált mást csak azt, amiben ő jó. Nagy tanulsága volt a múlt évnek, hogy ha a karvezető mellett csak egy kórustitkár van, akkor az ő ideje, energiája egy idő után nem elég az összes feladat megoldására. Szerencsére időben ráeszméltünk, hogy a kórusnak van harminc tagja, és mindenki ért valamihez, ami hasznos a közös cél szempontjából, és ki lehet alakítani stábokat a kóruson belül minden feladatra (díszlettervezés, marketing koncertek kiszolgálása, közönségszervezés), így egy-egy emberre kevesebb feladat jut. Mert amikor fellépés van, és áll velünk szemben a karnagy és vezényel, az nem egy demokratikus dolog. De ezt leszámítva egy kórus életében minden más dolog az, és tök jó, ha egy kórus felismeri azt, hogy ők egy demokratikus közösség, és a tagok elkezdenek feladatokat választani.
Egy másik példa: nemrég jártam a Szinkópa című kórustalálkozón Budapesten, hasonlóhoz még nem volt szerencsém soha. Ez a kórustalálkozó nem arról szólt, mint általában, hogy a kórusok fellépnek külön-külön meg együtt is, és akkor az 3 óra hosszát tart, és a végén már nem nagyon van olyan ember, aki tudja a lépést tartani velük. Ez a kórustalálkozó arra szolgált, hogy a kórustagok a nap folyamán mindenféle workshopokban, műhelyekben saját magukkal foglalkozhassanak: hangképzéssel, színpadi megjelenéssel, minden olyan aspektussal, amivel szembesülhetnek a művészeti munka során, de korábban nem volt lehetőségük ezeket a készségeiket fejleszteni.
A Szinkópa találkozóról tudósítottál is az egyik podcast epizódban, és egy számomra nagyon érdekes interjú is hallható benne…
Csemiczky Miklósra gondolsz? Igen, a találkozón volt szerencsém vele beszélgetni. Ő kortárs zeneszerző, aki kórusműveket szerez.
Arra voltam többek közt kíváncsi, hogy ő mennyit érez abból, hogy vannak az amatőr kórusok körében „felkapott” darabjai. Hogy ez a népszerűség összemérhető-e mondjuk egy könnyűzenei szerző népszerűségével?
Mert egyébként nagyon izgalmas, hogy amíg egy népszerű popdal attól népszerű, hogy sokan hallgatják, addig. ezeket a kórusműveket nemcsak hallgatod, hanem te énekled, te vagy az előadója, és ez egy teljesen más minőség. Ezekben a darabokban egyébként lehet könnyűzenei motívumokat is hallani, és te is felismerheted, hogy valamelyik dallam például egy rockzenekar számában is visszaköszön. Lehet, hogy ez csak a véletlen műve, és csak azért van, mert itt van a levegőben, és ugyanazt a fordulatot hallja az egyik dalszerző és a másik zeneszerző is. Végül ugyanabból a gondolatból születhet egy rock ballada és egy kórusmű is.
Sokan azt gondolják, hogy a kortárs zene az egy borzasztó, hallgathatatlan valami. Igen, van ilyen is, de létezik nagyon kellemes, hallgatható kortárs zene is. Olvastam, hogy Amerikában például a tizenéves korosztály már úgy állítja össze a saját playlistjét, hogy abban eltűnnek a műfaji határok. Tehát egy komolyzenei művet ugyanúgy követhet egy Justin Bieber-szám, pedig ez nekünk innen Közép-Európából és ennyi idősen szemlélve szinte elképzelhetetlen.
Pedig téged is fiatalon fogott meg a kóruszene. Középiskolásként kezdted, igaz?
Igen, de a történet kicsit korábbra nyúlik vissza: én zenei általános iskolába jártam, de nem voltam zenetagozatos. Pedig az iskolában csak az lehet kórustag, aki zenetagozatos. Nekem végig ötösöm volt énekből, de emiatt a szabály miatt nem járhattam énekkarba. Viszont miközben a zenetagozatos osztálytársaimnak középiskolára elegük lett a kóruslétből, nekem épp addigra jött meg a kedvem hozzá, és nagyon jól éreztem magam a középiskolai kórusban.
Aztán meghívást kaptam a Kórus Spontánuszba, ami egy nagy megtiszteltetés volt, mert már sokat hallottam róluk. Nagyon jó volt valakihez, valahova tartozni. Az idők során sok barátságot és sok olyan élményt kaptam a kórustól, amihez máshogy nem jutottam volna hozzá. Amikor például kórustalálkozókon jártunk, akkor nagyon jó volt látni más kórusoknak a közösségét, azt a közelséget, amit az ad, hogy mindannyian tudjuk egymásról, hogy ugyanaz a cél vezérel minket. Amikor az ember belenéz egy másik kórustag szemébe, akkor ugyanazt a csillogást vagy fényt látja. Ez erőt ad ahhoz, hogy odategyük magunkat a fellépéseken, és utána beszélgessünk arról, hogy a kemény munka mellett mekkora móka ez, és milyen fontos, hogy az ember élvezze azt, amit csinál.
Azt mondod kemény munka, és ebben a kórusvezető szerepe nyilvánvaló. De mi kell még ahhoz, hogy megszólaljon egy zenemű?
Ha egy karvezetőt kérdeznél, biztosan mást mondana, mint én, mert én laikus szemmel látom ezt a dolgot. Szerintem a darab tudása és a koncentráció az alap.
Ha mindez mindenkinél egyformán megvan, akkor a dolog egy ponton elkezd összeérni, és akkor elindulnak azok a folyamatok, amiket talán tudatosan már nem is lehet irányítani. Valami olyasmi történik, amit külön-külön biztos, hogy nem tudnánk elérni.
Ha veszel például harminc kórusénekest, felveszed a hangjukat egyenként, és a hangokat utána többsávos keverőprogrammal összekevered, akkor ott van az a harminc hang, de valahogy nem ér össze. Nem lesz olyan, mint amikor ugyanaz a harminc énekes egymás mellett áll és együtt énekli ugyanazt. Mert olyankor halljuk egymást, hat egymásra az énekhangunk, és ez olyan energiákat szabadít fel, ami által az egész valami sokkal több lesz. Nekem kórustagként ez az, ami fontos, ez az oka annak, hogy kórustag vagyok: nap mint nap „minicsodákat” élek át.