Ahogy az már tőlünk megszokott siettünk, és ahogy ez tőlünk már megszokott esküvőre. A hétvégi bevásárlás után tartottunk vissza a város széli bermuda háromszögből, mikor úgy döntöttünk, hogy az ebéden egy kis időt spórolva az elkerülőrőll jobbra lekanyarodva már az inkubátorházban lévő Nagymama Palacsintázójában találtuk magunkat.

Tényleg gyorsak szerettünk volna lenni, ezért csak olyat kértünk, amit a melegítőpultban láttunk. Esetemben ez babfőzelék volt, míg párom rakott brokkolit kért. Megkaptuk a cetlit, odasétáltunk a kasszához, fizettünk, majd leültünk, és vártuk, hogy a mikro megmelegítse az ételt. Az elején bizakodóak voltunk, hisz mikor fizettünk az én tányérom már bekerült a melegítő egységbe. Kicsit furcsa volt, hogy elvileg csak melegített ételről van szó, öt percig nem kaptuk meg. Majd, akik mögöttünk jöttek, lassan már távozóban voltak. 25 perc után úgy gondoltam kicsit megsürgetem a dolgot. Őszintén szólva a kisasszony, akitől anno rendeltünk nem is emlékezett arra, hogy mi az étteremben jártunk, így, ha már arcról nem jött össze, gondoltam az étel megnevezésével próbálkozom. Nem jött össze. Szerencsémre, a mikróban még mindig ott volt mostanra már kihűlt főzelékem, bizonyítva azt, hogy valamikor tényleg jártam errefelé.

Nagy nehezen pontot tettünk a dolog végére, de az ételt már egyből dobozba kértünk, hisz az a 35-40 perc, amit egy elvileg gyorsétteremben töltöttünk, túllógott előre megszabott időkeretünkön. Az emberek hibáznak, én is, a felszolgáló is, a bankár, a pultos, a postáshölgy is. Nem haragszom az eset kapcsán, előfordul az ilyen. Rossz érzés mindössze azért van, mert mikor dobozainkat megkaptuk egyetlen mondatot hallottunk és az nem az volt, hogy “Bocsánat, hibáztunk.” Mindössze annyi hangzott el, “A doboz ötven forint lesz, elől tudtok fizetni.”

Egy reggelig tartó lakodalom után úgy döntöttünk a vasárnap hátralévő részét aktív pihenéssel töltjük, melynek a késői ebéd, fagyi és az általam annyira kívánt búzasör is szerves részét képezi. Augusztus vége volt már, de az idő még tökéletesen alkalmasnak mutatkozott, hogy a tervünket megvalósítsuk. Ha vasárnapi sétáról van szó, számomra egyértelmű, hogy a Deák teret útba kell ejteni. Nem tudom miért, de a kedvenc – modern szavakkal dobálózva- chilles helyem a városban a Deák tér Eötvös gimi felé eső része. Miután ez a checkpoint megvolt, már csak kellett találni egy helyet. A véletlennek egyáltalán nem köszönhető módon pont útba esett a Deák Étterem, aminek kerthelyisége tökéletesen alkalmasnak bizonyult, hogy az előre kitűzött célt maximálisan teljesítsük.

A Deákban az a jó, hogy jó, hogy van. Tágas kerthelyiség, szépen berendezett belső terek, valamint viszonylag sok és egyébként a szakmájához is értő felszolgáló. Mivel már azért erősen benne voltunk a délutánban egyből találtunk helyet. Van úgy, hogy ez dél környékén nem sikerül. Egy percen belül kezünkben volt az étlap, és mivel olyan helyre ültünk, nemsokára már azt is láttam, ahogy az Edelweiss-os poharam tetejére felkerül a citromszelet. Eddig kiváló.

Szakítottunk a hagyományokkal és vasárnap ebédre nem húslevest, vagy májgombóc levest ettünk. Mediterrán pikáns paradicsomlevest rendeltünk, főételnek pedig paradicsommal és mozzarellával grillezett vasalt csirkemellet kértem. Munkámból kifolyólag régebben elég sokat jártam vacsorázni külföldi kollégákkal Európa minden részéről. Nehéz volt olyan éttermet választani, ahol a sokszor egy asztalhoz ültetett szerb, francia, görög és spanyol nemzetiségű ember is megtalálta, azt amit szívesen megevett volna. Az ilyen soknemzetiségű vacsorák helyszínét mindig nehéz volt megválasztani, de a Deák azon kevés helyek egyike volt, amely eddig mindenkinek megfelelt. Ez abban a tekintetben is érdekes tény, hogy a cégcsoporton belüli másik soproni étteremmel már nem volt ilyen szerencsém. Van még egy pozitív élményem a Deákkal kapcsolatban, amelyen már sokat gondolkodtam, hogy miért alakult így, de magam sem emlékszem rá. Van nem is egy Deákos pincér, aki ha szembejön az utcán, – bár a rendelésfelvételen kívül még soha nem beszéltünk- mindig köszön. Természetesen vica versa.

A levesekre nem kellett sokat várni. A paradicsomleves tényleg paradicsom ízű volt, sűrűségéből és a benne itt-ott talált magokból arra a következtetésre jutottunk, hogy tényleg látott igazi paradicsomot is. Mikor megrendeltük nem tudtuk, hogy ez meleg, vagy hideg fogás, ez a gordiuszi csomó gyorsan szét lett vágva, mivel langyos. Nekem, mint szerintem kortársaim legtöbbjének a paradicsomlevesről a betűtészta jut eszembe, amit én nosztalgiázásból nagyon sokszor keresek a boltok polcain, de még nem jártam sikerrel. A pikáns sok helyen egyet jelent sajnos a csípőssel, de itt nem, tényleg jó a fűszerezése. A blog történetében ennyit levesről még nem írtam, tessék elhinni tényleg finom volt!

A főétel hozta a kötelezőt. A hús oldalán lévő apró barna vonalak mutatták, hogy a vaslap megtette hatását, a forró paradicsomból pedig tisztán látszott, hogy nem a melegítőpult alatt várt arra, hogy felszolgálásra kerüljön. A sült zöldség sem a szokásos borsó, hagyma, brokkoli, répa, karfiol keverék, a benne elrejtett bébi kukoricákért igazi vérre menő harcokat folytattunk.

A minőségnek, jó kiszolgálásnak ára van. Kettőnk ebédjéért nyolcezer párszáz Forintot fizettünk, ami Sopronban közepesen soknak számít, ugyanakkor ezért tényleg olyan színvonalas kiszolgálást kapunk, amit nem érdemes kihagyni.